Szórakoztató marhaság

A Thor második része ugyanolyan ostoba, mint az első, de legalább sokkal szórakoztatóbb.

A Marvel filmes univerzumépítése olyannyira újszerű, bátor, és ambiciózus, hogy az ember hajlamos megbocsátani nekik azt is, hogy azon filmjeik, amikben nem szerepel Vasember, a legjobb esetben is csak „egész okésak”. A Thor pedig egyenesen szörnyű volt, egy ritka unalmas eredetsztori, amit időnként fájt nézni, annyira ostoba és kínosan suta volt, leginkább pedig akkor volt vicces, amikor pont komolykodni próbált. Hiábavaló volt a Shakespeare-filmeken edződött Kenneth Branagh minden próbálkozása, egyszerűen nem működött a komolykodó archaikus királydrámázás, amikor éppen arról volt szó, hogy renegát tudósok metálzenész-külsejű ufóistenekre bukkantak egy másik bolygóról. De a film alapvető elemeiben sem működött: a címszereplő és szerelme közti kémia nulla volt, a jellemfejlődés elnagyolt és hiteltelen volt, a fordulatokat pedig az is ki tudta találni, aki életében még nem látott öt filmnél többet.

A folytatásra Branagh helyét a Trónok harca több epizódjának rendezője, Alan Taylor vette át, az előzetesek pedig egy árnyalatnyival sötétebb tónust, és az első rész szivárványhidas giccsföldjénél egy picivel izgalmasabb fantasy-világot ígért. Ugyanakkor a történet nem lett sokkal bonyolultabb. A Földön ragadt Jane Foster kutatásai közben rábukkan az éternek nevezett anyagra, ami hatalmas, sötét, és persze nagyon-nagyon gonosz, ez az anyag pedig megszállja a testét. Erre az energiára fáj a foga egy kihaltnak hitt gonosz klánnak, a sötét elfeknek (akik a szinkronban valamiért sötét manók lettek), a vezetőjük, Malekith pedig ezzel szeretné uralma alá hajtani Asgardot és persze az egész Univerzumot. Thorra marad a feladat, hogy legyőzze a nagyon gonosz Malekithet, megvédje a szerelmét, és az Univerzumot. A nagy bajban pedig gonosz mostohatestvérét, Lokit hívja segítségül, aki ezúttal nem is annyira gonosz.

Az egész továbbra is nagyon buta, Thor továbbra is egydimenziós, a kémia továbbra sem igazán működik közte és Jane Foster között, szerencsétlen, jobb sorsra érdemes Christopher Eccleston jelenléte pedig kimerül abban, hogy ijesztőre van maszkírozva, időnként megjelenik, és azt ismételgeti intertextuális módon, hogy ő nagyon gonosz. A sztori kissé olyan, mint egy vasárnap reggeli matinérajzfilm, ami nem annyira meglepő, ha azt nézzük, hogy az egyik író a Marvel animációs részlegéről jött. Mondjuk ezúttal legalább a váratlannak szánt fordulatok tényleg váratlanok, és bár a történet helyenként borzasztóan logikátlan, egy pici fejlődés azért tettenérhető az előző részhez képest. A szigorú, összeráncolt szemöldökű, intellektuális és kritikus énem azt mondja, hogy ez a film rossz. Viszont a gyermeki énem, meg kell vallanom, kiválóan szórakozott, és tudta élvezni anélkül, hogy közben folyamatosan morgott volna. Mert egyébként a Thor: Sötét világ tök jó móka, egyszerű matinémulatságnál pedig nem is próbált több lenni.

Ráadásul Taylor és az írói felismerték, mitől volt az első igazán gáz, és néhány dolgon sikerült is javítani. Ezúttal a camp sokkal tudatosabb volt, jobban ráfeküdtek a humorra, nem veszik annyira komolyan magukat, és ez rengeteget segített. A folyamatosan záporozó slapstick-poénok közül nagyjából minden második be is talált, a legnagyobb poén pedig egyben az eddigi legjobb Bosszúállók-cameo is volt. Továbbá felismerték a Lokiben rejtőző potenciált, és sokkal jobban kiaknázták, mint előttük bárki, így a közönségkedvenc karakter itt van a leginkább elemében. Ezen túl az előző epizód ötlettelen, unalmas és statikus akciójelenetei helyett kiválóan megrendezett, dinamikus csörtéket kapunk, a fináléban is ügyesen csavarnak egy picit a már unalmassá ismételt „főhős megküzd az ellennel, miközben körülöttük elpusztul a fél város” formulát. Asgard pedig végre nem úgy néz ki, mint egy kilúgozott nyaralósziget lenne, ezúttal pici kosz is kerültebbe a világba, ami határozottan jót tett neki, így sokkal „élőbb” lett, szóval jó döntést volt a Trónok harcából szerződtetni rendezőt. Akárcsak az, hogy a sztori nagyrésze nem a Földön játszódjon, hisz kit érdekel az unalmas bolygónk, ha menő fantasy-világokba is kalandozhatunk?!

Összességében tehát a Thor: Sötét világ bűnös élvezet, ami olyan intenzitással támad az érzékekre, hogy sikerül elérnie azt, hogy ne zavarjon az ostobasága, részben azért is, mert nem próbál meg azzal etetni, hogy komoly és mély, vagy epikus. Persze ez nem azt jelenti, hogy Thor képregénybeli figurájából ez a maximum, amit ki lehet hozni, és én örülnék, ha nem csak az univerzumépítés, hanem az egyes epizódok is ambiciózusak lennének, viszont amíg ennyire jó buli ezeket nézni, és amíg időnként becsúszik egy Vasember, egy Vasember 3, vagy egy Bosszúállók, addig nem igazán tudok panaszkodni, mert az összkép pozitív, ráadásul látni a folyamatos fejlődést is. Egyébként két stáblista utáni jelenet is van a végén: egy az animált-, egy pedig a sima stáblista után, szóval nem árt végigülni a stábtagok hosszú névsorát.