Csodaszép tájak, idilli képi világ és a háború legszörnyűbb hatásainak gyűjteménye egy filmben. Cate Shortland rendező Lore című művében tehetséges színészek alakítanak olyan gyerekeket, akiknek hamarabb felnőtté kellett válniuk a kelleténél.
A náci Németországban felnövő Lore szüleit közvetlenül Hitler bukása után letartóztatják, emiatt a kamaszlány kénytelen egyedül elvezetni négy kistestvérét a biztonságot jelentő nagyanyjukhoz. A Harmadik Birodalom összeomlása után az út számtalan veszélyt jelent a német gyerekeknek, szerencsére hozzájuk szegődik egy zsidó fiú, Thomas. A lány azonban, bármennyire is érzi, hogy a fiú nélkül nem menekülnének meg, csak nehezen tudja félretenni belénevelt ellenérzéseit, így nem csak az út szörnyűségeivel, hanem belső vívódásaival is meg kell küzdenie.
A Lore új szempontból közelíti meg a holokauszt (utó)eseményeit, miközben a felnőtté válást is témává teszi. A gyerekeknek a háború és a hitleri diktatúra következtében már fiatalon olyan szörnyűségekkel kell szembenézniük, amilyenekkel sokan másoknak egész életükben nem. A film első felébe szinte túlzóan belegyömöszöltek minden iszonyatos dolgot, amit ilyen esetben csak el lehet képzelni: éhezéssel, gyilkossággal, nemi erőszakkal szembesül a főhősnő útközben. Lorénak viszonylag hamar rá kell jönnie, hogy körülötte minden hazugság, s ő és testvérei is olyan dolgokat tapasztalnak, amin talán sosem tudják túltenni magukat.
A téma veszélyesen nehéz, azonban a rendezőnek, Cate Shortlandnek sikerült tehetséges (gyerek)színészeket összeválogatnia. Saskia Rosendahl (Lore) nem csak Bounty-reklámba illő kék szemekkel rendelkezik, tehetséges is. Jól visszaadja a bizalmatlan, túl nagy teherrel küszködő, családfővé kényszerült kamaszlányt, egyik összeomlása a film csúcspontja. A Thomast alakító Kai-Peter Malina szótlan, erőteljes, rejtélyes, a néző persze ennek ellenére teljesen megbízik benne. A főszereplők mellett a Lore legidősebb testvérét játszó Nele Trebst emelném ki: a fiatal színésznő tapasztalatlansága ellenére megdöbbentően hatásos a vásznon, ha kell, ravasz, ha kell gyengéd, megint máskor pedig épp ellenkezőleg, kemény és elutasító.
Cate Shortland nem spórol a realista képekkel, legyen szó véres-hangyás sebekről, durva horzsolásokról vagy orrlyukból kifolyó takonyról. A kemény témát és a vele járó jeleneteket azonban ellensúlyozza a film képi világa: a gyerekek csodálatos tájakon találkoznak a háború borzalmas következményeivel, és Rosendahl, valamint Malina is mindig szépen, sőt esztétikusan jelenik meg a vásznon, minden bőrhibájuk vagy koszfoltjuk ellenére. A kamerakezelésben egyedül a sok közeli kép zavaró egy idő után, azonban ez sem tudja tönkretenni a film idilli környezetbe helyezett keserűségének hangulatát.
Aki a Loréra szánja idejét, ne számítson könnyed kamaszszerelemről szóló történetre. A film pontosan azt mutatja meg, amit mindenki tud, és közhelyként ismétel: a háború a társadalom minden tagját tönkreteszi és felőröli valamilyen szempontból. Egyeseknek a tetteivel kell szembenéznie, másoknak a veszteségeivel, de mindenki sérül. Néha azok a leginkább, akiknek nem kéne.
Szerintem: 8/10
IMDb: 7,1
