Szovjet-széthulló

A könyvként igen sikeres karriert befutó A 44. gyermek filmes adaptációja az eredeti regényhez hasonlóan vélhetően megosztja majd a nézőket. Pedig valójában ez a történelmi thriller minden furcsasága ellenére egészen egyszerűen középszerű.

 

Andrej Csikatilo vagy becenevén a rostovi hasfelmetsző a Szovjetunió egyik legkegyetlenebb sorozatgyilkosa volt. Legalább 52 gyermek és nő halála köthető hozzá, leginkább Ukrajnában és a nyolcvanas években mészárolt, mielőtt 1990-ben letartóztatták, és 1994-ben kivégezték. Az életét feldolgozó, HBO által megrendelt, 1995-ös X polgártársával szemben Tom Rob Smith csak egyfajta inspirációként tekintett Csikatilóra, amikor megírta 2008-ban a szovjet pedofil sorozatgyilkosról szóló A 44. gyermeket.

A film alapjául szolgáló regény főhőse Lev Gyemiszov (Tom Hardy), aki ukrán árvaként katona lett a második világháború alatt, majd magas rangú tisztként tevékenykedett a Szovjetunióban. Életébe 1953-ban kapcsolódunk be, amikor egy állatorvos (Jason Clarke) kémkedéssel megvádolja a Raiszát, Lev feleségét (Noomi Rapace). Ezzel párhuzamosan Lev kollégájának és legjobb barátjának (Alekszej –Fares Fares) gyerekét különös kegyetlenséggel meggyilkolják, azonban a párt szerint ilyen bűntény csak a rothadó kapitalizmusban eshet meg, ezért az esetet nem vizsgálják ki. Lev egyre jobban elbizonytalanodik az általa addig magasztalt szovjet rendszerben.

A történet két különböző műfajú szála a játékidő végéig egyfajta furcsa kettősséget ad a filmnek – elsősorban ez volt az, ami a főszereplők mellett felkeltette az érdeklődésemet A 44. gyermek kapcsán. A társadalomban szunnyadó feszültségek kegyetlen, erőszakos tettekben történő kicsapódása az utóbbi évtized egyik legjobb könyves márkáját termelte ki. A skandináv krimikről van szó, amelynek brandjét sajnálatos, mégis természetesen módon elkoptatták az utóbbi időben, de az olvasók és egyre inkább a nézők lelkesedése még mindig érthető. A szélesvásznon mind gyakrabban megjelenő (Eltitkolt életek, Nyomtalanul, Fácángyilkosok, stb.) zsánert a színészek maguk is megelevenítik az aktuális filmben, hiszen a női főszerepet maga A tetovált lány játssza, továbbá Jussi Adler-Olsen sikerszériájából (Q Ügyosztály) a két főszereplő rendőr is megjelenik egy-egy fontosabb szerepben.

Érdekes, hogy majdnem minden színész európai A 44. gyermekben. A két brit húzónév (Tom Hardy, Gary Oldman) mellett svéd (Noomi Rapace, Joel Kinnaman), dán (Nikolaj Lie Kaas, Fares Fares), de még francia színész (Vincent Cassel) is fontosabb szerepet kapott. Azonban hiába tettek néhány lépést kelet felé a szereplőválogatással, az Ellenség a kapuknál-érzés így is megmaradt: Oroszország egyik fontos történetét sikerült keményen nyugati nézőpontból feldolgozni. Ezen ráadásul kifejezetten ront, hogy minden színész angolul, de orosz akcentussal szólal meg, amit én egyáltalán nem tudok mire vélni – vagy beszéljenek oroszul, vagy angolul, de ez így kínosan hamis.

A történelmi torzításokat a végtelenségig lehetne sorolni: nem hangzik el egyszer sem az elvtárs szó, ellenben uramoznak, illetve megalapozatlan az ország vezetőinek viselkedése. Ráadásul az az igazság, hogy a Szovjetunió – különösen 1953-ban, a hidegháború egyik legfagyosabb évében – sokkal kegyetlenebb volt, mint Hollywood. Legalábbis én többször éreztem azt, hogy egy adott karaktert a valóságban már rég eltették volna láb alól. A díszletek terén ellenben lenyűgöző és monumentális a film, ilyen tekintetben nehéz rajta fogást találni.

A 44. gyermek a történelmi drámának sokkal nagyobb teret enged a korszak felvázolásával, ezzel viszont a krimi szál komoly hátrányokat szenved elsősorban a feszültségadagolásban, és az egész koncepció széthullik. Nem izgalmas a film, pedig lehetne. Egyszerűen a nyugati értékrendek irányába elmozduló főhős jellemfejlődése túl sok időt vesz el, és nem marad elegendő energia a gyilkos motivációjának megismertetésére. Nehéz helyzet, mert a Szovjetunió kegyetlen elnyomó rendszerének bemutatása az aktuális világpolitikai helyzetben különösen fontos lenne (nem véletlenül tiltották be Oroszországban a filmet…), amit jól lehetne kísérni egy izgalmas thrillerrel. Az arányok azonban megfordultak A 44. gyermeknél, így viszont kis túlzással olyan, mintha két deci csukamájolajat öblítenénk le egy kanál kólával.