Az orosz film Nyikita Mihalkov Pereputtya óta sokat veszített bájából és kecsességéből: a változások utáni történetek főszereplői kisemberek, a múlt rendszer megmaradt reményeiből és az új szabadság áldásaiból szemezgető kiszolgáltatottak, akik csak annyi igazságot keresnek az új Oroszországban, amennyi a nagyszobájukat betölti anélkül, hogy kiszaladna a fortocskán.
Govorukin filmje lehetne akár kisvárosi idill a 90-es évek Oroszországából. Szerda délután van, fiatal lány hazafelé menet boldogan köszön a masinisztának, nagyapja otthon várja - hiába. A lakótelepi házakkal kombinált munkásnegyed egyik házában három fiatal fiú szövögeti terveit a feketegazdaság további békés virágoztatásáról, társalkodnak a vámosok megkenésének szépségeiről, ölögetik agysejtjeiket, tekergetik a spanglikat a teraszon: boldogok. A délutáni szeánszhoz már csak egyvalami hiányzik, a nő, minél ártatlanabb, annál jobb. Vesztére éppen arra sétál a 16 éves Kátya, az egyik fiú fel is ismeri benne egykori osztálytársát, felhívja a lakásra, a gyanútlan lány boldogan lép be az ajtón, és semmit sem sejt.
Így esett, hogy a bájos lányt a három vidám fickó (köztük A szibériai borbély egyik kadétja) üvegszarvból leitatta, szép szavakkal dicsérte, rálökte az ágyra, befogta a száját, és megerőszakolta. Történetünk hőse, az unokáját egyedül nevelő nagyapa, Ivan Fjodorovics színorosz ember, igazi veterán: ha fontos dolga akad a városban, mellét kitüntetéseivel díszíti, úgy sétál az utcán. Látva sírva hazatérő unokáját, és hogy a hivatalos elégtétel a helyi korrupció miatt elmarad, bosszút esküszik. Bankigazgató rokona segítségével pénzhez jut, a nagyvárosi piacon távcsöves puskát vesz, még az sem zavarja, ha kinevetik őt a fegyvert áruló terepszínű majmok: sznájper, he? Merthogy a sznájper oroszul sztrelok, a nagypapa pedig nem kispályás: egy jó fekvésű ablakból szépen sorban adja vissza a kölcsönt a fiúknak, mindegyikük legféltettebb kincsét lőve ki. Hazafelé ballagva leakasztja a sakkozók mögötti fáról a tejesszatyrot, bemond még egy futó F6-ot, visszamegy a madarakhoz és időközben felépült kisunokájához. Alibi rendben, egy kiscsávó kilőve.
A Vorosilov mesterlövésze a januári Orosz filmnapok vizein úszott be az Örökmozgó Filmmúzeumba, olyan filmek oldalán, mint a csecsen háborús Ellenőrzőpont (Blokposzt) és a kegyetlen egyszerűségével és emberségével lenyűgöző Testvér (Brat). Orosz testvéreink nem háború előtti klasszikusok felújításával bajlódnak manapság, az ő meseautójuk a tank, lakájuk a Pétervár utcáin lefűrészelt csövű puskával sétáló, gondolkodás nélkül gyilkoló, meleg szívvel megkegyelmező fiatal fiú. A magyar néző könnyen megijedhet a sötét orosz valóságtól, szeretné talán fikciónak tudni az egészet, de egy orosz nővel az orosz kultúra napján folytatott beszélgetés során számomra is világossá vált: szubjektív dokumentumfilmeket láthatunk, egy nagyon vastag képeskönyv néhány lapját. Az alkalmazott filmes eszközök távol állnak a Blöff és a Mátrix már-már garatot masszírozó pisztolycsöveitől és sitty-sutty kameramozgásaitól, de az arcok nem hazudnak, nincs sok dolga a casting directornak. Az orosz kultúrát nem látványos koreográfia és effekt adja vissza a filmvásznon, a titok az alapanyagban rejlik. Amit látunk, kimért tempójú, izgalmas film, a néző alig várja, hogy az idős ember komótosan vállához emelje a puskát, ráhelyezze ujját a ravaszra, majd lesétáljon a csodálkozó tömegbe, és sapkáját leemelve megvakarja feje búbját, mintegy adózva az áldozat elszenvedett veszteségei előtt. Kátya már rég kiheverte a megpróbáltatásokat, talán meg is bocsátott a fiúknak, és hamarosan sok kis mesterlövészt ad a világnak.
