Európa leendő kulturális fővárosában játszódik Pálos György Ali alkotása. Pécs gyönyörű település, különösen tavasszal, amikor nemcsak a környező hegyek zöldellnek, hanem a kertészeti vállalat is kiülteti az utcára a virágokat. A Sztornó című filmben néhány kép erejéig láthatjuk a nagystílűen felújított történelmi városmagot és a látványt némileg ellenpontozva a panelházak karéját is. Csak üdvözölhetjük a helyszín kiválasztását, hiszen végre kiléptünk Budapest VIII. kerületéből, a magyar film örökösnek hitt díszletéből. Sajnos, a baranyai megyeszékhely - a kötelezően letudott felvételeken kívül - nem inspirálta kellőképpen az alkotókat. Beszélhetnénk arról, hogy hazánkban bizonyos költségvetési keret alatt reménytelen külsőben forgatni, de nem ez az igazi oka annak, hogy a helyi színek nem játszanak meghatározó szerepet a filmben. A Sztornó története ugyanis alapvetően a főhős tudatában zajlik, az álom és az ébrenlét határmezsgyéjén, ez a helyszín pedig nem kötődik topográfiához.
A Sztornó főhőse gimnáziumi történelemtanár. Szakmai szempontból vélhetően felkészült pedagógus. Erre a feltételezésre két tényből következtethetünk. Ő vezeti az iskolában azt a munkacsoportot, amelyik a kétszintű érettségire történő felkészülést irányítja. Másrészt az igazgató kivételezik hősünkkel. Míg ugyanis a többieket ledorongolja, ha vétenek az iskola szervezeti és működési szabályzata ellen, a történelemtanárnak csak egy baráti ejnye-bejnye jut. A kivételes bánásmód abban is megmutatkozik, hogy a film főszereplője halásznadrágban és szandálban, zokni nélkül végzi pedagógiai tevékenységét, ám a higiéniai és esztétikai szempontokból is aggályos öltözék nem bántja a direktor szemét. A magánéleti vonatkozásokról annyit tudunk, hogy a harminc fölött járó tanárember nős, kétgyerekes családapa; esténként szívesen játszik gyermekeivel. Ennek a jobbára átlagos embernek a jobbára átlagos élete egyik percről a másikra kafkai rémálommá változik...
A tanár úr az egyik nap levelet kap az adóhivataltól. A kérelem tárgya ugyan csak formális adatközlésre vonatkozik, de a bürokráciától való félelem kódolva van a modern ember személyiségébe. A szorongás pedig elindítja azt a belső folyamatot, amelyben a főhős számot vet eddigi létével. Ennek az összegzésnek a végeredménye pedig az, hogy kártyavárat épített. Amit biztosnak hitt, az egyik pillanatról a másikra összeomlik, legyen az magánélet, hivatás, az anyagiakról nem is beszélve. A főhős egy idő után nem is tudja megkülönböztetni a valóságot a képzelgéstől, az álmot az ébrenléttől. A néző sem, pedig a rendező, aki egyben az operatőr és a forgatókönyvíró is, különböző képi világot szentel a kétféle tudatállapotnak.
A Sztornó szándéka szerint közérzetfilm, a mai, harminc év körüli humán értelmiségi hangulatáról szóló jelentés. Ne várjunk tehát szociológiai vagy lélektani analízist. De egy motiváltabb és eredetibb történetet szívesen láttunk volna. És nem ártott volna a filmnek, ha a központi alak egyedibb figura lenne. Mert a történelemtanár személyiségjegyei közt olyan specifikus vonások vannak, mint a gyakorlati dolgoktól való idegenség, azaz nem képes megjavítani a kapcsolót. A főhős őriz valamit magában a gyermeki ártatlanságból is, de sajnos ezt harminc fölött már infantilizmusnak nevezik. A kafkai víziót pedig igencsak egyszerű konfliktusok váltják ki. Ha hősünk nem fekszik le kiskorú tanítványával, akkor a lány nem lesz terhes, apukája pedig némileg érthető módon bőszült és ideges.
A Sztornó egyszemélyes film, és nem elsősorban azért, mert a rendező túlvállalta magát. A főszerepet Lovasi András, a Kispál és a Borz frontembere alakítja. Nem is okoz csalódást, különösen nem akkor, amikor Tóth Ildikóval látjuk együtt. A színésznő azt is érzékelteti, hogy a sablonokon túl is szólhatott volna valamiről a film.
