Amikor DeNiro és Pacino egy teljes filmet átripacskodott egymással (A törvény gyilkosa), az szomorú látvány volt. Amikor Stallone és Schwarzenegger teszi ugyanezt, az merő móka és kacagás.
A közkívánatra összehozott hajdani riválisok sorában Sly és Arnold kettőse színészileg is felveszi a versenyt a kései Paniro-párossal - míg utóbbiak a magasból süllyedtek le az előre megfontolt szándékkal elkövetett grimaszolás szintjére, addig előbbiek a színészi fejlődés útján küzdötték fel magukat idáig, olyan nyolcvanas évekbeli versenyzőket pipálva le, mint Dolph Lundgren, Jean-Claude Van Damme vagy Veszprémi Linda.
Kell egy kis idő, míg a több mint 130 éves duó bemelegszik, és felveszi a ritmust, de valahol a film felénél ez is megtörténik, és innentől - micsoda arcul csapása ez minden józan számításnak - a Szupercella, ez a kiszámíthatónál is kiszámíthatóbb nyugdíjas akciófilm a maga kissé elmeszesedett módján kifejezetten szórakoztató. Stallone régi kedves műfajához tér meg, hiszen ez már a sokadik börtönfilmje: A bosszú börtönében és a Tango és Cash egy része is a rács mögött játszódott, s Sly ennek megfelelően érzi is a műfajt. Amikor nem emberi érzéseket kell kifejeznie, csak ütni és ütve lenni, akkor nyolcvanas évekbeli fénykorát idézi, Schwarzenegger pedig oly légies könnyedséggel kapja kézbe egy katonai helikopter teljes fegyverzetét, mint hattyút táncoló balettművész a partnerét. Ha van valami enyhén bosszantó az egészben, az csak a szokásos: forgatókönyvíró használata esetén ennél jobb cirkusz is kijöhetett volna az egészből.
