De akkor miért készült el ez az alkotás. Örök titok marad. Ez az első film életemben, aminek már az ismertető szövege is dögunalom, mert hát ép ésszel ki az, aki beül a moziba, hogy végignézze a férfi klimax derekán ványódó Pierce Brosnant, amint szarvasbőr zakóban és hosszú parókában úgy tesz mintha indián lenne, miközben minden bizonnyal bölcsességeket mond egy városi nőnek, aki ettől rájön, hogy a hamburger káros és a gépjárművek meg az atom mérgezik a természetet, különben is milyen jó a lombok között átszivárgó fénypászmákban hallgatni a madarak énekét.
Richard Attenborough egyébként is hajlamos az idiotizmusba hajló patetizmusra, bár a Gandhi meglehetősre sikeredett, a többi alkotása viszont csak arra jó, hogy elküldjük rá a húgunkat, ha a barátnőjével akarjuk tölteni az időnket.
A sztori egyébként annyi, hogy a Szürke Bagoly nevű indiánimitátor megírja az életét, amit annyira bekajálnak a népek, hogy mindenki indián akar lenni, hosszú hajat növeszt és bután bámul a semmibe, miközben a kezével beárnyékolja a szemét. A valóság ezzel szemben az, hogy az indiánok kockás ingben járnak, játékkaszinókat üzemeltetnek a rezervátumban, árulják a csempészett kanadai whiskeyt és állandóan részegek, de annyira, hogy csak a harmadik kísérletre tudják kimondani: uff.
Ez persze nem baj, a helyükben én sem csinálnék mást, sőt még orvvadásznék is meg leköpdösném a sápadt arcúakat, de azért ebben szerintem több van mint a cukrozott takony szerű Brosnannal idillt varázsolni a semmibe. Igaz, van a végén fordulat is. Képzelhetik
