[img id=447375 instance=1 align=left img]Sok kortárs novellás gyűjtemény legfőbb jellemzője egyfajta kötetkompozíció kiteljesítésére való törekvés, aminek gyakran az egyes darabok esnek áldozatul. Hiába, hogy alapvetően egymástól független miniatúrákról volna szó, a szerzőket jobban érdekli a százötven oldalas ív.

Szvoren Edina második könyve üdítő kivétel a koncepciózusan szervezett kötetek alól, ez azonban megnehezíti a recenzens dolgát. Végiglapozva a Nincs, és ne is legyen elbeszéléseit az embernek az az érzése támad, nemhogy írni róluk, de még olvasni sem szabadna egyben ezeket a szövegeket. Minden egyes novella aprólékosan kidolgozott, önmagában is élő-lélegző írás, melyből naponta egy is bőven elég átgondolnivalót kínál. Nem kritizálásra, hanem merengésre és elemzésre érdemes elbeszélések sorakoznak itt.

Ugyanakkor a szövegek nyomán mégis kirajzolódik a szerző világképe és alkati érzékenysége, figyelme, érdeklődése, mely többé-kevésbé homogén elbeszélői hangban csapódik le.

Első ránézésre azt mondhatnánk, Szvoren Edina legsajátabb témája a család, ám ennél súlyosabb dologról ír: a családi létezés lehetetlenségéről és illúziójáról. 

Minden novellájának szerves része és visszatérő eleme a hiány: a Foltból, a Hundeschuléból és a kötetnek címet adó novellából hiányzik az apa, a Dé halálából az anya, A babajkóból hiányzik az elbeszélő feleség orgazmusa, A térre, le címűből a magányt feloldó kapcsolat, a Bábel tornyából pedig egy különös esemény magyarázata hiányzik. Talán nem túl merész állítás az sem, hogy az itt ábrázolt családokból hiányzik a szeretetnek azon formája is, aminek a meglétével már sem írásra, sem olvasásra nem volnának érdemesek. Hiszen ha valami még életben tartja és mozgatja ezeket a figurákat, az éppen az elérhetetlen szeretet elérésére tett bátortalan kísérletek sorozata.

Mindezt a legkisebb heroizmus és pátosz nélkül teszik, bezárva a mindennapok kietlenségébe, a gépies tevékenységekbe, melyek automatikus mozdulatokból állnak össze („Minden foglalkozásnak megvan a maga vesződsége. Nem ismétlődik: meg se szűnik.” -- Dé halála). 

Éppen ezért az elbeszélések cselekményét sem nagy, sorsfordító események alakítják, hanem az alig észrevehető eltérések a megszokottól, mint egy kapkodó étkezés („Emlékszem, apa aznap elhanyagolta a reggelit, hogy kiérjünk.” -- Papírsárkány), egy másként mondott mondat („Honnan tudtam, hogy az anyák minden mondatot két különböző szórendben ismételnek el?” -- A térrel, le), vagy egyszerűen a döntés váratlanul fölmerülő lehetősége („Mióta Édesapa elment, azt sem tudom eldönteni, hogy vacsorára körözöttet vagy padlizsánkrémet szeretnék, nemhogy a semmi helyére gondoljak valamit.” -- Folt).

A fönti idézet jól mutatja azt is, hogy minden novella mélyén ott munkál egy-egy csöndes tragédia, ám a narrátorok beszédhelyzete időben ezek bekövetkezte utánra tehető, amikor az események többé nem elmondható történetekként, hanem már egzisztenciájuk szerves részeként léteznek tovább. 

Szvoren nem sztorikat ír, hanem állapotokat ábrázol, melyekből a kilépés tökéletesen reménytelennek látszik, gyakran a már említett, rosszul választott (férj, feleség) vagy nem kívánt vérrokoni kötelékek miatt. Hiába vágyódnak el a szereplők, hisz a családból kilépve magányuk még ordítóbb lenne, szeretetre még kevesebb eséllyel találnának (ahogy nem talál szeretetre sem az Omomomban, sem pedig az Egy elbeszélés hét fejezetében félrelépéssel kísérletező feleség), s talán még azoknak is ártanának, akiket hátrahagynak. Ha mégis elszánják magukat a távozásra, mint a Hundeschule Németországban szerencsét próbáló anya-lánya párosa, ismételten rokonok segítségére lesznek utalva.

Fölfejtve és kimondva mindez igen sötétnek hat. De Szvoren egyik legnagyobb erénye és teljesítménye éppen az, hogy olyan írói eszköztárral és nyelvi gesztusrendszerrel él szövegeiben, amely részvétteljes azonosulásra és a helyzetek súlyának felismerésre sarkallja a befogadót.

[img id=447378 instance=1 align=left img]Közepesen hosszú, nyelvtanilag fegyelmezett és pontos mondatai gördülékennyé teszik az olvasást. Szüksége is van erre a puhán kopogó tagolásra, hiszen képileg olyan mikrorészletekből építkezik („A világon a legeslegjobban Édesanyát szeretem, de közelről minden megváltozik, mint a kendő pöttyei – amik igazából szőrös kis négyzetek.” -- Nincs, és ne is legyen), hogy efféle segítség nélkül könnyen elvesznénk. 

Bár néha úgy tűnik, csak információról információra haladunk szárazon, s ezt az érzetet a jelzők visszafogott használata is fokozza, Szvoren ügyel rá, hogy mindenhol elrejtsen egy-egy emberi mozzanatot érzékenyen leíró igét (“Szégyelltem, hogy hegedülnöm kellett tanulni, ezért gitártokban hordtam a hegedűt, hüppögte a fiad harminckilenc évesen.” -- Izsák [kiemelés tőlem, Sz. B.]), vagy melegséget árasztó hasonlatot („A kórboncnok higgadt embernek tűnt, és rendezettnek, mint a szakálla.” -- Dé halála [kiemelés tőlem, Sz. B.]).

Akár egyes szám első, akár egyes szám harmadik személyben ír, mindig a szereplők belső beszédét írja. Sokszor él visszatérő, gépies fordulatokkal, melyek pontos nyelvi leképzései a narrátor visszatérő, gépies cselekvéseinek („Öklöt a zsebbe, cipzárt a szájba.” -- Folt). Ha valaki nagy ritkán reflektál saját szóhasználatára, Szvoren ezt is mindig a novella szigorúan kijelölt keretei között tartja, s nem csúszik elcsépelt nyelvfilozófiai eszmefutattásokba (Tiszta rajta minden, miért undorodnék a kézimunkázástól – a szótól undorodom.” -- A babajkó).

A Nincs, és ne is legyen elbeszélései mind kiérlelt, lírai sűrítésű írások, melyek közül egyik sem azért készült, hogy meglegyen a könyvre való mennyiség, vagy hogy kipótolja a konstruált kötetkompozíció hiányzó részeit. Szvoren Edina önmagához igen türelmes, megfontolt alkotó, akiről eddigi munkái alapján elmondható, hogy nem frusztrálja a kordivat, és nem akar alkatán regényírással erőszakot tenni. Olvasói pedig örömmel üdvözölhetik benne a saját hangját egyre jobban ismerő, egyre biztosabb kezű, született novellistát.

Szvoren Edina korábbi, Pertu című kötetéről itt olvashattok a Literán.