Eugene O'Neill: Párbajhős
Eugene O'Neill hagyatékából önéletrajzi ihletésű drámák sora került elő: a Hosszú út az éjszakába, a Boldogtalan hold és nem utolsósorban az A Touch of a Poet, amely korábban Egy igaz úr, most Párbajhős címen jelent meg a magyar színpadon. Ha e három dráma alapján kirajzolódó O'Neill-kép akár csak haloványan is utal a valóságra, akkor nem lehetett irigylésre méltó élete senkinek, akivel az író közelebbi kapcsolatba került. Bármelyiket olvassuk-látjuk, a kifinomult lelki terrort rendkívüli örömmel alkalmazó, a fizikai erőszaktól sem visszariadó zsarnok önmarcangolásra is hajlamos jelleme rajzolódik ki. A Párbajhős Cornelius Melodyja például egyszerre hithű hazafi (mármint ír hazafi a Boston melletti porfészekben, eme helyzet minden nevetséges-tragikus következményével) és alkoholista, a családját terrorizáló, koldusszegény, semmittevő macsó. Melody őrnagy úrnak szólíttatja magát egykori káplárjával, a talaverai csata évfordulóján minden évben felölti hajdani uniformisát, és a tükör előtt pózolva Byront szaval ripacskodva.
Deák Krisztina rendezése az Ericsson Stúdióban jó érzékkel döntött a Rátóti Zoltán alakította Cornelius Melody abszolút főszereppé avatása mellett. Rátóti aprólékosan kidolgozza a részeges vadállat gesztusait, mimikáját, s minden bizonnyal arra is képes lenne, hogy a durva embertelenség máza mögül elővillantsa a harctér egykori hősét, a sármos katonatisztet, akit Wellington megdicsért a katonái előtt, s akinek lábai előtt hevertek a legszebb spanyol nők. Sajnos ez utóbbi, nagyon fontos jellemvonás csak a verbalitás szintjén érvényesül. Az a gyanúm, hogy ennek elsődleges oka O'Neill drámájában keresendő. Egyszerűen nincs jól megírva a szerep. Sehol nem érzékelhető, hogy ez a parazita emberroncs, akit felesége máig bódult szerelemmel imád, valaha is értékes tulajdonságokkal bírt volna. Inkább lánya lázadó (bár sajnálatos dramaturgiai bukfenccel folyamatosan visszavont) szemrehányásaival érthetnénk egyet, ha ezek az apa-lánya összecsapások rendesen ki volnának dolgozva.
Sajnos a Sara Melodyt alakító Szinetár Dóra színészi eszközei ma még nem teszik lehetővé, hogy Rátóti színpadi jelenlétének, fölényes-nyomasztó szakmai (színészi) tudásának egyenrangú partnere legyen. Pásztor Edina visszafogottan, semmit sem eltúlozva játssza Nora Melody, az évtizedek óta vakon szerelmes, megalázott és tönkretett feleség hálátlan - mert teljességgel megíratlan - szerepét. Mivel semmit nem tudunk meg odaadó szerelmének akár egykori, akár jelenlegi motívumairól, csak a de gustibus non est disputandum udvarias távolságtartásával figyelhetjük reményvesztett siránkozását szerelmére teljességgel méltatlan férjének pusztulásba rohanása miatt. A többiek - Bacsa Ildikó, Haás Vander Péter és Ujvári Zoltán - tisztességgel, hitelesen teszik dolgukat egy-egy jelenet erejéig.
A darabot Upor László jól mondhatóan, szépen fordította le (csak azt a kétszer is elhangzó sutaságot tudnám feledni, hogy "ha igaz szerelemmel szeretitek egymást, nincs a világon semmi, ami széjjelszakíthatna titeket"; ehelyett az "elszakíthatna titeket egymástól" fordulat magyarul lenne). Füzér Anni "játéktere" (ez lesz ezentúl a díszlet új elnevezése?) egyszerű, könnyen átlátható és bejátszható, ami nem kis teljesítmény az Ericsson pöttöm színpadán. Tán a kelleténél hangsúlyosabban sivár fogadóbelső ez, ámbár mentségül szolgálhat, hogy az alkotók ebben is híven követik a szerző erre vonatkozó utasításait.
Megkockáztatom: a jellemrajzok sutaságai, a jelenetfelépítés hibái, a párbeszédek gyöngéi bátrabb beavatkozással javíthatók lettek volna, s akkor tán megértenénk, miért fontos nekünk itt és most - 2001-ben Budapesten - Cornelius Melody őrnagy, a lepusztult szájhős története.
