A show még a halállal sem ér véget. Sőt akkor kezdődik igazán. A Chicago Oscart érő csillogása, és ami mögötte van.
A musical az a műfaj, amiben minden párbeszéd dalba fullad, minden csók nagyzenekari kísérettel csattan el, és minden perc egy-egy újabb sláger. A musicalben összefonódik az álom és a valóság: a koldusok vidáman kéregetnek, a bénák táncra perdülnek, és csillogó flitter díszíti még a sarki rendőr egyenruháját is. A musical egy boldog bugyuta világ, ahol az újságárus összekapaszkodik a tejesemberrel, hogy aztán végigszteppeljenek a harmattól csillogó hajnali utcán a tánckarrá szerveződő járókelők sorfala közt.
Végig a sárga úton, és csak azért se nyisd ki az esernyőd, ha zuhog! -zengi a klasszikus musical, és első rá- vagy inkább megnézésre a Chicago is csak ennyit mond, pedig azért itt valamivel többről van szó.
A Chicago a húszas évek Amerikájába repít el minket, ahol tombol a dzsessz és, az erőszak, és ahol a gyilkolni legfeljebb akkora bűn, mint az alkoholtilalmat megszegve legurítani pár pohár whiskyt. Roxie Hart, az unatkozó háziasszony és fel nem fedezett színésznőcske hirtelen felindulásból lepuffantja szeretőjét, amiért is rövid úton vizsgálati fogságban találja magát. A börtön azonban nem a történet vége, hanem egy különös karrier kezdete. Egy női gyilkosokra specializálódott ügyvéd ugyanis címlapsztorit farag az esetből, Roxiet áldozatnak állítja be, akit nem csak szeretője, de férje és a rút sors is megalázott.
Roxie hős lesz, igazi sztár, a gépírókisasszonyok példaképe, az asztalos tanoncok álma, frizuráját és öltözködését tömegek utánozzák, a gyerekek pedig csak Roxie babával hajlandók játszani. Roxie karrierjét egyedül Velma Kelly, a kettős gyilkosságért letartóztatott revüsztár veszélyeztetheti, aki tudja, hogy a bulvársajtó figyelme az életét mentheti meg. Csak sajnos az újságírók már egy ideje nem rá, hanem a bájos Roxie Hartra kíváncsiak.
Intrika, showbusiness és tárgyalóterem. A Chicago azonban nem a megszokott módon meséli el mindezt, hiszen a cselekményt szinte perceként megszakítják Roxie képzelgései, aki a rémisztő valóság elől megpróbál az álmokba menekülni, és úgy tesz, mintha az élete egy véget nem érő musical lenne. Két párhuzamos történetet látunk tehát, a cselekmény Roxie képzelete nyomán revüverzióban is életre kell. A két világ azonban nem folyik egybe, a szereplők nem a kopott börtönben, vagy a tárgyalóteremben ropják, a dalbetétek mindig színpadon, klasszikus revütálalásban szólalnak meg.
Rob Marshall rendező, aki eddig Broadway darabok koreográfusaként tengette életét, csillogó számítógépes trükkök nélkül, csak a hagyományos színpadtechnika segítségével varázsol lenyűgöző showt a vászonra. A Chicago dzsesszbetétei nem egy Moulin Rouge-szerű animált csudavilágban, hanem egy nagyon is hétköznapi, füstös, zajos mulatóban szólalnak meg, ennek ellenére az eredmény ugyanaz: lebilincselő klipeket kapunk szinte ötpercenként.
A színészek szemmel láthatóan örülnek a kettős szerepnek, nagy rutinnal járnak át a két világ közt: Renée Zellweger a börtönben buta szőke, a színpadon elérhetetlen sztár, Richard Gere a tárgyalóteremben ripacs, a képzeletbeli revüben viszont veszélyes csábító. Catherine Zeta-Jones pedig nem hiába kapott Oscart, hiszen mindent kihoz a szerepből, amit csak lehet: egyszerre díva és félénk nő, gonosz cselszövő és csetlő-botló ügyeskedő, ráadásul még hosszú combja is van, ami a táncbetétekben igen jól mutat.
A film szerkezete emlékeztet Lars von Trier Táncos a sötétben című posztmusicaljére, hiszen itt is, ott is a főhős képzeletében elevenednek meg a dalok, mégis a két alkotás végkicsengése tejesen más. Lars von Trier következetesen végigviszi a valóság és az álom közti konfliktust, hőse bele is hal abba, hogy az élet nem musical. Rob Marshall filmje viszont a fényesen csillogó kulisszák mögött még egy ennél is durvább igazságot rejt: Ha elég kitartóan és ügyesen ismételgetett, hogy létezik az a bizonyos sárga út, akkor a média és a tömegek egy idő után megépítik neked.
