Fura mozi: Dogma utáni, Hollywood felé kacsingató tematika és technológia, musical és melodráma elegye, naturalisztikusan-szimbolikusan, hiteltelenül, de elementáris, könnyfakasztó-erővel megrendezett kivégzés-finálé. Így támad fel poraiból a mintegy tíz, sőt, még több éve tetszhalálra ítélt táncos-zenés műfaj? Vagy az érdemtelenül lekicsinyelt, viszont kult-berkekben kellően respektált melodráma újbóli virágba-borulásánál tanúskodnánk?
Nagyszerű koreográfia, érdekes, de döcögős sztori - álom és valóság között egyensúlyoz a hatvanas évek Csehszlovákiájából az Egyesült Államokba emigrált hősnő. Musical-földre érkezett, gyári munkás lett belőle. A ritmust a gépek kattogása adja, a tánc holtakat támaszt fel, akasztást stilizál. Közben sírunk, nevetünk: megríkat a mártíromság (a rendező kedvelt témája), kacagásra fakaszt a naivitás (a rendező másik kedvelt témája). A középkor bolondjai szentnek számítottak: Björk együgyű angyalt alakít. Igazi (szerencsétlenségében hőssé emelkedő) antihőst. Antihőst egy anti-musicalben, anti-melodrámában. Merthogy a musicaltől és a melodrámától mást szoktunk meg: gyönyörű, de mellőzött lánykákat (ezúttal csak az utóbbi érvényes), szívtipró férfi főszereplőket (von Trier mozijában nincs férfi főszereplő, helyette esetlen-ostoba szereplőcskék csetlenek-botlanak).
A képi világról: zord, komor tájak, stilizált, tompított színek, egyszerűség. Ez a valóság. Másrészt: csillogó-villogó táncbetétek. Ez pedig az álom. Párhuzamos szerkesztés, (szándékolt) szájbarágással.
A kameramozgásokról, merthogy a jobbra-balra, előre, hátra dülöngélő, állandó mozgásban lévő kézi a rendező védjegye. Néha a fejünk belefájdul. A gyönyörből ezúttal is részesedünk - én például mérhetetlenül unom már, viszont még másból, sokkal érdekesebből is: digitális videokamerákból. (Adalékként: a nyolc táncjelenetet százzal vették fel!)
Konklúzió gyanánt: fura, felemás mozi, negédes torzó, Lars van Trier elsuhant a nagyszerű mellett, érdekeset, de nem maradandót alkotott.
A legemlékezetesebb jelenetek musical-nagyágyúk előtti tisztelgések. Visszafelé az időben: A muzsika hangja, Cherbourgi esernyők (Catherine Deneuve, harminchat évvel később), MGM aranykor (Gene Kelly, Stanley Donen), és minden táncos-zenés mozi elsőszámú géniusza, Busby Berkeley. (Bizarr kameraszögekhez ő aztán tényleg igazán értett...)
