Czintos József most Makk Károllyal forgat, közben a Bárkán próbál Vidovszky Györggyel. Itt játszott már az elmúlt évadban is három darabban. Júliusban Falstaff volt Gyulán. Játszott Szegeden, Debrecenben, persze legtöbbet otthon, Szatmáron. Saját bevallása szerint a legjobb alakítása Hajúk sógor volt a Sári bíróban.


...Annak idején kicsi, vékony gyerek voltam, hegedültem. Aztán azon a nyáron, mikor betöltöttem a 14-et, 12 centit nőttem. Az iskolában azt mondták, hogyha most ekkorát nőttem, valószínű, még sokat növök, és akkor nem leszek jó hegedűs, inkább menjek át bőgőre. Utólag rájöttem, hogy nem ez volt a baj, hanem, hogy nem voltam jó hegedűs, és bőgős meg nem volt az iskolában. Nagyon szerettem odajárni, mert együtt járhattam a Székelyföldről egyszerű családokból származó kiváló művészeti adottságokkal megáldott gyerekekkel. De nem szerettem gyakorolni, mindig az órát néztem, az pedig egy művészetet tanuló gyereknél már nem jó. Volt például egy alattam járó iskolatársam, Kóródi, aki most Franciaországban él, és a világ egyik legnagyobb klarinétosa. Igen, csak amíg én az órámat nézegettem, hogy járjon le az egy óra gyakorlás, addig ő 6-7 órán át fújta a klarinétját. Mindig csodáltam, és tudtam, hogy én nem leszek nagy zenész. Szerencsémre Vásárhelyen a művészeti iskola a Kultúrpalotában volt, ahol a Filharmónia és a Székely Színház is működött. Szolfézsról és zenetörténet óráról kikéredzkedtem, és beszöktem a nézőtérre, ahol a Székely Színház próbált. A tanáraim mondták, hogy szépen szavalok, a magyartanárom pedig különböző rendezvényekre, versenyekre irányított. Így mentem a Színire, és miután ott végeztem, Szatmárra szerződtem '69-ben. Azóta ott vagyok, most pedig úgy egyeztünk meg az igazgatóval, hogy egy év fizetés nélküli szabadságot veszek ki, és tanulmányútra átjövök ide, a Bárkába. Bérczes Lacival dolgoztunk már együtt, és azok a munkák szép eredményesek voltak, ezért nem kérettem magam nagyon, mikor hívtak. Egyébként mindig drukkolok, ha megnyílik egy színház. Mikor hat évvel ezelőtt megnyílt a Csíki Játékszín Csíkszeredában, oda is elmentem kicsit, mert nálunk a magyarságnak nagyon fontos egy új színház. Az emberek a kis fizetések miatt rengeteget dolgoznak, nem jut idejük aludni sem, nemhogy színházba járni. Most talán reménykedhetünk, hogy újra többen jönnek előadásokat nézni, mert '89 után borzalmasan visszaesett a nézőszám a magyar színházakban: Vásárhelyen, Temesváron, Kolozsváron, Nagyváradon, Sepsiszentgyörgyön megszűnt a bérletrendszer. Szatmáron nem szűnt meg, de nagyon visszaesett. Pedig '89 előtt egy darabot 30-szor elő tudtuk adni, vígjátékot 60-szor, csak Szatmáron, és azon kívül még tájoltunk, óriási érdeklődés közepette. Most van egy kis remény, mintha kezdenének visszaszokni. Muszáj is, mert az erdélyi magyarság maga fölött mond ítéletet, ha hagyja elpusztulni a kultúráját. Ezért nagyon reményteljes, hogy a Csíki mellett alakult Udvarhelyen színház, és Gyergyóban a Figura már profi színházként dolgozik. Szívesen jöttem ide dolgozni Bérczes miatt, azon kívül úgy tűnt, itt komoly nehézségekkel birkóznak, és szeretek segíteni, ha lehet. Engem már ez hajt inkább, a saját karrierem építésén túl vagyok. Persze többször hívtak máshova, de szegény Édesanyám szokta mondani, hogy fiam, ahol jól érzed magad, onnan ne menj el. Nekem ez ilyen egyszerű.

-Úgy tudom, eleinte komikus szerepeket játszott.
-Igen, eleinte az volt a módi, hogy az ember vagy drámai szerepeket játszott, vagy komikusakat, de ma már elfogadott, hogy a színész minden típust játszik, és ez rendben is van. Persze nem mindenki tud eljátszni minden szerepet. Én pont abban az időszakban kezdtem a pályámat, mikor ez a változás történt. Tájolni, persze főleg a vidám darabokkal mentünk, ami anyagilag rosszabb volt, mint otthon, ráadásul három hónap alatt 180 előadást kellett eljátszni, és a drámai színészek, mivel az övék magasabb szintű művészet volt, több jutalmat is kaptak. Akkor azt gondoltam, hogy milyen jó nekik - én éneklek, táncolok, izzadok a színpadon, ők meg csak ülnek és eljátsszák, hogy mennyire szenvednek - bárcsak én is kapnék egyszer egy ilyen drámai szerepet, hogy csak úgy ülhessek. Aztán megkaptam, ülhettem, még szöveget sem igen kellett mondanom, de a víz mégis csorgott a hátamon. Kiderült, hogy az se könnyebb. És nem könnyűek a kicsi szerepek sem, ott még fegyelmezettebbnek kell lenni, ott nem lehet hibázni, mert nincs mód kijavítani. Ha ott hibázom, akkor mehetek ki úgy, hogy ma este a közönséget becsaptam, vagy megfosztottam valamitől. Egy nagy szerepben az ember tévedhet, hibázhat, ha azt utána helyre tudja rázni, a végére sikerülhet kidomborítani. Ezért szeretem a kicsi szerepeket. Jön most a Rómeó és Júlia, mondtam az igazgatónak, hogy szívesen eljátszom a Herceget, aki a legelején megjelenik, lecsillapítja a vitát, aztán a legvégén bejön, és elmondja, hogy na, tessék, ezt csináltátok Montague-k és Capulet-ek. Közben bent kell ülni három órát az öltözőben, sok színész ezt ki nem állhatja, mert unalmas annyit várni. De én nem unom, jól megvagyok a magam társaságában, horgászni is ezért szeretek. Az ember ül bambán a parton, nézi a botokat, látszólag nem történik semmi, de közben elemzem magamban az eljátszott szerepeket, elhangzott beszélgetéseket, és olyankor értek meg sok mindent.

-Bérczes Lacival dolgozni nem volt újdonság. Milyen volt a többiekkel?
-A Hazatérést szeretem játszani, bár nem volt zökkenőmentes próbaidőszak, de jó előadás lett. Keszég Lacival jó munka volt, főleg az elején, de elmondom a bajomat. Nálunk annak idején bemutató előtt meg kellett mutatni minden darabot a "vizionáló" elvtársi bizottságnak. Egyszer egy darab megtekintése után azt mondták, hogy emberek, jöjjenek be még két este próbálni a darabot, csak aztán mutassák be, akkor jó lesz. András Gyula kollégám akkor halkan megjegyezte: ez nem kukorica-szedés, hogy minél többet vagyunk kint a földön, annál több kukorica gyűlik össze. Ha változtatni kell rajta, akkor változtatni kell, de attól, hogy itt ülünk, nem lesz jobb. Ezt éreztem időnként a próbaidőszakban, de lehet, hogy tévedek, vagy csak egyszerűen szokatlan az itteni munkamódszer. Nem vagyok próbababa, aki reggel 10-től éjjel háromig dolgozik, mert az szerintem nem túl hatékony. Ez nem a rendező hibája volt persze, inkább a szervezetlenség, pontatlanságok miatt volt így. Művészileg jó lett, azt gondolom. Erdélyben eljátsztam a Szigligeti-féle Liliomfiban Szellemfit 250-szer a kétmillió magyarnak, Budapesten is vannak ennyien, úgyhogy remélem, még sokszor el tudjuk játszani a Spiró-féle Liliomfit. Ezt csak remélem, de nem tudom, hogy lesz, mert hiába vagyok ezen a pályán már egy emberöltő óta, nem látok jobban előre, nem lettem bölcsebb. Tapasztalat van, persze, de aki öregszik, az butul, egyre merevebb lesz és egyre kevesebbre lesz képes. Aki azt mondja, hogy ez nem így van, az téved. Ezzel főleg akkor szembesül az ember, mikor fiatalokkal dolgozik együtt. Ők lendületesebbek, mást akarnak, amit egy idősebb színész már megszokott, de ha mindennek tudatában dolgoznak, akkor tudnak jól együttdolgozni. A Pirandello darab próbája során pedig kiderült, micsoda iszonyatos nehéz más nyelvet beszélő rendezővel dolgozni, ezt csak azért tudom biztosan, mert elég jól értek románul - beszélni nem tudok túl jól. Nehéz volt így dolgozni, ezen még sokat kell gondolkodnom, hogy pontosan megértsem, mi történt ebben a próbaidőszakban. Azt vártam, hogy jobban sikerül majd ez a darab. De nem baj, mindannyian sokat okultunk ebből, azt hiszem. Ráadásul én tanulmányúton vagyok.