A rendező átírja a történelmet, és közel három órán át a moziszékbe szögezi a nézőt.
Quentin Tarantino már évtizedekkel ezelőtt, a videotékában ücsörögve kitalálta, hogy forgat egy nácivadász alakulatról szóló világháborús filmet, így a Becstelen Brigantykkal régóta dédelgetett filmterve vált valóra.
Persze, az akkor még csak hivatásos filmőrültként praktizáló fiatalemberről senki nem sejthette, hogy hamarosan a posztmodern mozi fenegyerekének fogják kikiáltani, és futószalagon gyártja a kultuszfilmeket. Körülbelül 17 évvel ezelőtt azonban lehetősége nyílt rá, hogy leforgassa első nagyjátékfilmjét (Kutyaszorítóban), a többi pedig már (film)történelem.
Tarantino az elmúlt bő másfél évtizedben számos zsánerben kipróbálta magát, de mindegyiket igyekezett a maga képére formálni. Szemérmetlenül összelopkodott motívumokból álló filmjeit mélyen átitatta összetéveszthetetlen stílusa, mely annyira markánssá vált, hogy időnként szinte már béklyót jelent számára. Műfaji palettájára most felvette a második világháborús film zsánerét, ami első pillantásra túl nagy vállalásnak tűnt, hiszen azt gondolnánk, hogy erről az unalomig ismert témáról mindent elmeséltek már mozgóképen, amit csak lehetett. No, de ha jön egy rendező, aki semmibe veszi a történelmet, és hajlandó akár a teljes német vezérkart lemészároltatni, ha a cselekmény íve úgy kívánja, az egész más megvilágításba helyezi a dolgokat.
Már az erősen mesei, "Volt egyszer egy nácik által megszállt Franciaország..." nyitófelirat is jelzi, hogy nem a történelmi hűség lesz a film legfőbb erénye, és ez a gyanú tovább erősödik a valóban becstelen brigantik megismerése után. Tarantino meg is mondta, hogy ha a világháború valós eseményei érdekelték volna, történelemtanárnak állt volna, nem rendezőnek. De őt a gyöngyvászonra varázsolt illúzió sokkal jobban izgatja a fantáziátlan valóságnál, és ezt egyértelműen tudomásunkra is hozza: a kis párizsi moziban összeterelt náci tisztikar pusztulása épp a filmes fikció valóság felett aratott diadalát kürtöli világgá.
A film a klasszicizálódás felé tett lépésnek tekinthető Tarantino életművében. Ez esetben ugyanis nyoma sincs a történetben olyan merész időbontásoknak, ami korábbi filmjeit jellemezte. A mozaikszerű cselekményszerkezet helyére egy klasszikusan felépített, két szálon futó sztori lép, ami lineárisan csordogál a grandiózus végkifejlet felé. Az egyik szálon a zsidókból verbuvált nácivadász partizán-kommandó véres kalandjait követhetjük nyomon, a másikon pedig a Kill Bill Menyasszonyára hajazó bosszúéhes fúria történetét. A két cselekményszálat a közös cél (azaz minél több nácit legyilkolni), és az antagonista személye köti össze, aki így tulajdonképpen főszereplővé lép elő.
Ez azért is örvendetes, mert a Christoph Waltz által zseniálisan életre keltett SS-tiszt a film legjobban eltalált karaktere. Egyszerre elbűvölően kedves, hihetetlenül intelligens és bestiálisan kegyetlen. Köze sincs a hollywoodi háborúsfilmek egydimenziós fő gonoszaihoz, itt egy végletekig árnyalt és sziporkázóan gerinctelen karakterrel van dolgunk. A színészválogatás terén mindig is élelmes Tarantino most sem okoz csalódást: hihetetlenül erős szereplőgárdát toborzott össze, amire szükség is van az arcközelikkel teletűzdelt, pszichologizáló jeleneteknél.
A megtévesztő médiakampánnyal ellentétben ugyanis, a Becstelen Brigantykban nem az akciójelenetek, hanem a parttalannak tűnő, mégis tűpontos párbeszédek dominálnak. A cselekményt megakasztó, jellemfestő és atmoszférateremtő dialógusok kezdetektől Tarantino kézjegyének számítanak, de csak a legjobb pillanatokban izzottak olyan hőfokon, mint új filmjében. A Becstelen Brigantyk négy nyelven zajló, elnyújtott párbeszédei végletekig fokozzák a feszültséget, hogy aztán rövid és lényegre törő akciójelenetekben kulmináljanak. A rendező elérte forgatókönyvírói pályafutásának eddigi csúcsát: megtalálta a tökéletes formát mesterien megírt szócsépléseihez. Mondatai soha nem látott erővel hatnak a megszállt Franciaország meseszépen fényképezett háborús díszletei között.
