Az mindig méltányolandó, ha valaki úgy készít filmet, hogy az általa tisztelt mentor stílusjegyeit belecsempészi a munkájába – tisztelgésképpen.
Az pedig még üdvözítőbb, ha emellett saját egyéniségét is képes definiálni és láttatni a képkockákon. A Csúnya, gonosz bácsik (Big ad Wolves) című izraeli thriller nagyszerűen lavíroz a jó értelemben vett utánzás és az eredetiség között. Az újkori független filmezés fenegyereke, Tarantino pedig nemes egyszerűséggel úgy nyilatkozott a krimiről, hogy az a 2013-as év legjobb filmje. A két izraeli rendező - Navot Papushado, Aharon Keshales – neki is kívánt tisztelegni a formabontó és szokatlan atmoszférájú pszichodrámával.
A Zsidó Filmfesztivál óta tudom, hogy érkeznek figyelemreméltó és emlékezetes darabok abból a régióból is, mindenféle zsánerben. A Csúnya, gonosz bácsik egy szimpla leszámolás történet, mely komolyan nekünk feszíti a kérdést – annak minden morális felhangjával és kétértelműségével -, hogy meddig mehetünk el a szeretteinket ért trauma miatti bosszúállásban. Főhősök nincsenek, mert minden szereplő azonos súllyal szerepel a tudatosan felépített sztoriban. A bevezető képsorok szürreális jeleneteiben látott kislányt elrabolják, és brutális kínzás után holtan kerül elő. Az ügyben nyomozó rendőr, illetve az áldozat apja egymással párhuzamosan kezdi figyelni a feltételezett bűnöst, a sorozatgyilkosnak és pedofilnak titulált tanárt. Végül az ő pazar triójukból áll össze a történet, melyhez képtelenebbnél képtelenebb mellékkarakterek és egyéb plusz jelenetszálak kapcsolódnak – komoly és mély értelmet adva a bravúrosan csavaros végkifejletnek.
A film olyan kuriózumokkal is bír, mint a mesebeli szimbólumokkal való tarkítás. A cím kimondottan utal a Piroska és a farkas mesére, a kislány elrablásának körülményei a Jancsi és Juliska sztorit és a Csipkerózsikát idézik fel. Még a herceg lóháton is felbukkan időről időre, bár extravagánsan egy muzulmán férfi személyében, roppant mély filozófiai utalásokkal a tarsolyában. (A jelenetekben lappangó társadalomkritikát nem kell hangsúlyozni, hiszen héber rendezőről és filmről beszélünk.)
A játékidő nagy része egy pincében történik, ahol a legfőbb történés, maga a kínzás zajlik. A mesterien és módszeresen felépített tortúra olyan profin véghezvitt, hogy a nézőbe is belekúszik a lappangó iszony. Teljesen zavarbaejtő az az eljárás, ahogyan a rendező billegtet egyik oldalról a másikra, és lehetetlenné teszi, hogy akár csak 5 percen keresztül is higgyünk az ártatlansága mellett kitartó tanárnak, vagy az őt állhatatosan gyötrő apának. A néző leginkább a kicsit outsiderként jelölt, felfüggesztett rendőr szempontjából látja az eseményeket, aki ingaként leng a gyanúsított és a vádló között – és állást foglalni az utolsó sokkoló percekig nem tud.
A Tarantino-s jelző nem indokolatlan, a készítők óvatosan használták az emlegetett előd mozis stilisztikai bravúrjait, és olyan korai kultfilmekre emlékeztetnek, mint a Tiszta románc vagy a Kutyaszorítóban. Ám arra is ügyeltek, hogy olyan originális kézjegyekkel is ellássák munkájukat, mint a sajátságos látványvilág, vagy az erőszak megfelelő arányban és móduszban történő ábrázolása. A Csúnya, gonosz bácsik egy műfajtól szokatlan közegbe helyezi a történést, a pálmafák alá és az olajbogyó ligetbe. Feszes tempójú, jól kigondolt kamaradráma ez, mely néhány erősen hatásos díszletben, pár felejthetetlen karakterrel és morbidan fekete humorral játszik. Az igazi mögöttes tartalom, a filozófia-erkölcsi mondanivaló, a politikai-társadalmi konzekvencia pedig olyan szépséggel sejlik fel, mint a pasztell pamut pólón átszivárgó vér, melyet a kínzás egyik kulcsjelenetében látunk. Szép és korrekt munka, formailag és tartalmilag egyaránt – várjuk a folytatást Izraelből.
