Búcsú Tarr Bélától.
A PORT kritikusai elmesélik, mit jelent számukra a legismertebb magyar filmalkotó, a január 6-án meghalt Tarr Béla személye és munkássága.
Svébis Bence:
Amikor egy híres művész meghal, hirtelen mindenkiből előtörnek a vele kapcsolatos személyes sztorik. Nyilván mindenkinek van egy Tarr-élménye, nekem kettő is. Sosem találkoztam vele személyesen, mi több, a filmjei sem állnak hozzám igazán közel, de az életemben mégis nyomot hagyott – azt hiszem, erre mondják, hogy „nagy művész volt”.
!!!
Tarr Béla 7 alapfilmje
A Sátántangó, és ami még mögötte, illetve előtte van. Újra megosztjuk 2025 júliusában, Tarr Béla 70. születésnapjára írott cikkünket, melyben végigvettük a zseniális rendező alapfilmjeit.
TovábbA torinói ló (2011) kivételével minden filmjét láttam, de igazán mély nyomot a Werckmeister harmóniák (2000) hagyott bennem. Van a filmben egy jelenet, amiben a tömeg, a csürhe beárad egy kórházba, és nem törődve az orvosokkal, az ápolókkal, a betegekkel, szétveri azt. Majd a zuhanyzóban megpillantanak egy magatehetetlen idős férfit, és mindenki észhez tér. Közben bekúszik Víg Mihály zenéje, egy olyan dallam, ami összegyűri a szívedet a mellkasodban. 2015 júliusában ezt a filmzenét az A38 színpadán is előadta Víg: ez egy vasárnap volt, egy nappal a születésnapom után, amit a haverom telkén töltünk, ahol nem volt folyóvíz. Bár időben indultunk, a három óránként induló busz egyik járata kimaradt, így jókora késéssel értünk fel Budapestre. Már nem volt idő hazamenni megfürdeni, kicsit rendbe szedni magunkat, úgyhogy mosdatlanul, iszonyú másnaposan zuhantunk be a koncertterembe, mert úgy voltunk vele, nincs az az isten, hogy ezt kihagyjuk. Szóval Tarr Béla nekem elsősorban a kompromisszummentesség. Meg az elengedés és a elmúlás.
A másik filmje, ami mélyen megmaradt bennem, a Sátántangó (1994). Ugyanezen barátommal láttam, aki utána kiköltözött Kínába, így az akkori zenekarunk is feloszlott. De előtte még azt kérte búcsúajándékként, hogy nézzük meg a Sátántangót: nála, projektorral kivetítve. Úgy néztük, mint szerintem a legtöbben:
míg a filmbeli karakterek élték az életüket, mi is éltük a sajátunkat, párhuzamosan velük.
Nem állítottuk meg, ha kimentük a reterátra, vagy valami kaját melegíteni a konyhába, esetleg sörért. Olykor be is aludtunk rajta, valamikor éjjel kettőkor lett vége, amikor felkeltettem a barátomat, hogy „vége, engedj ki lécci”. Azt hiszem, ez az igazi titka és fílingje ennek a majdnem hét és fél órás filmnek: hogy vele együtt élünk, amíg pereg, a hétköznapunk részévé válik, nem pedig egy elszigetelt művészi alkotás.
Baski Sándor:
Tarr Bélával a lehető legjobb helyen találkoztam először: a moziban. Sajnos nem személyesen, „csak” a filmjével. Fogalmam sem volt, miért éreztem úgy, hogy be kell ülnöm a Werckmeister harmóniákra, akkoriban az ízlésem még gyerekcipőben járt, az úgynevezett művészfilmeket annyira preferáltam csak, mint korábban az iskolai menzán a spenótot vagy a sóskát, a „slow cinemá”-tól pedig kiütést is kaptam volna, ha tudom, hogy mi az. Mindenféle előzetes tudás nélkül szembesültem tehát Tarr művészetével, és lenyűgözött, amit láttam és átéltem. Annyira megbabonáztak a hosszú snittek, a néma baktatások a szélfútta utcákon, a fekete-fehér kisvárosi apokalipszis képei és Víg Mihály túlvilági zenéje, mint Valuskát a fenséges bálnatetem. Nem tudtam volna megmondani, hogy mit látok, és miért tetszik, de Tarr világa olyan mágneses erővel vonzott, hogy egy héttel később felvonatoztam Pestre, és újra megnéztem.
A Werckmeister harmóniák számomra azt a felismerést hozta el, hogy az igazán nagy filmekhez nem kell használati utasítás, bárkit a hatásuk alá tudnak vonni, még azt is, aki a Spencer-Hill pároson, Jackie Chanen és A szupercsapaton nőtt fel, mint jómagam. Később igyekeztem pótolni minél több Tarr-filmet, de bármennyire is könnyűnek éreztem a belépést az univerzumába, a Sátántangót sokáig halogattam. Elolvastam és imádtam Krasznahorkai regényét, de a filmet egy félóra után kikapcsoltam, mert úgy éreztem, nem lenne méltó első alkalommal kis képernyőn megtapasztalni az élményt. Végül jellemző módon nem egy kis hazai művészmoziban, hanem a csehországi Karlovy Varyban estem át a tűzkeresztségen, egy soknemzetiségű közönségben, ahol több mint hét órán át mindannyian ugyanazt a nyelvet beszéltük.
