LEGESLEGHIPERGIGAMEGAMONSTRE! Ez nem egy újabb Transformers-káosz. Annál sokkal jobb. Ez nem egy újabb Csatahajó. Annál sokkal okosabb. Jóval több emberi pillanat és lélek szorult belé. Monstrumok árnyékában, a moziszékben ülve újra gyereknek érezheted magad.
del Toro legfrissebb, vágybeteljesítő szenvedélyprojektje tán a nyári szezon legnagyobb lutrija. Egyrészt nagyon-nagyon sokat költöttek rá – mely büdzsé minden egyes centje látszik a vásznon –, nincs benne A-kategóriás szupersztár (habár, lásd A magányos lovast…), és ugye nem sequelről/prequelről/rebootról/gyerekjáték vagy népszerű (YA-)iromány adaptációjáról beszélünk. Másrészt Michael Baynek köszönhetően a legtöbben, köztük jelen sorok írója is csak komoly hányinger kíséretében tudnak óriásrobotok extravaganzájára gondolni, így a hollywoodi hitelrontás fényében különösen fontosnak tartom hangsúlyozni: nyomás a moziba be, és ha tehetitek, a lehető legnagyobb (értsd: LEGNAGYOBB) vásznon nézzétek meg a Tűzgyűrűt! Mert egészen egyszerűen bámulatos. Már az első pillanattól kezdve, mikor prológus-narráció és dokumentumfelvételek adják tudtunkra, hogy a Csendes-óceán mélyén megbúvó dimenziókapun keresztül érkező kaijuk (óriásszörnyek) nagyvárosokat tesznek földdel egyenlővé. Mikor az első ilyen bestia a San Franciscó-i Golden Gate hídon edzi karmait és lezuhanó autók tömkelege elől kell szabályosan elhajolnunk, a rendezői székben féktelenkedő mexikói fenegyerek rögvest elképesztő méret- és aránybeli különbségeket teremt. Tátott szájjal csodálkozó törpék vagyunk a hatalmas IMAX-vászon előtt, ahogy a fenevadakat és az ellenük való küzdelemre kifejlesztett óriásrobotokat (jaegereket) békaperspektívából pásztázzuk. És ami az arányokat illeti: del Torót a japán tokusatsuk, azon belül is a kaiju eigák (óriásszörnyfilmek), valamint mangák és egyes animék (Tetsujin 28-gō) mellett bevallottan Francisco Goya A Kolosszus c. festménye ihlette meg...
Ennek megfelelően pedig nem Bay autóreklámokba illő csillivilli technokrata világában járunk, hanem az emberfeletti pusztítástól térdre rogyott, szürkésbarna filteren átszűrt Földön, ahol válság és állandó rettegés tépázza a Glóbusz lakosságának idegeit. del Toro így átmentheti a Hellboy-filmekben tökélyre vitt dark fantasy/steampunk esztétikáját (ahogy a dimenziókapu és a zsúfolt Trollpiac ötletét, a rozsdaette robottechnológiát és a lenyűgöző lénydesignokat is), és további áthallásokkal gazdagítja a Tűzgyűrűt. Ishirô Honda 1954-es Gojirájában az óriásgyík a Japánt sújtó atomtámadások pikkelyes megtestesülése volt, del Toro számos jelenetben tiszteleg a kaijuk ilyetén többletjelentéssel való felruházása előtt: civilek kaiju(atom)bunkerbe rejtőznek, a hivatástudatos parancsnok testét radioaktív sugárfertőzés roncsolja, a japán női főszereplő egy flashbackben kihalt, hamuborította sugárúton kóborol zokogva. Ez a fajta absztrakt izoláltság végigkíséri a filmet, miként del Toro egy interjúban mondta: mindenképpen meg akart őrizni filmjében egyfajta humanista, gyermeki ártatlanságot, így az ölre menő gigabunyók vagy az óceán közepén, vízben zajlanak, vagy teljesen kihalt városrészekben. (Igen, még az autókban sem ül senki!) Így a kaotikus prológusban látottakon kívül egyáltalán nem merülhetnek fel a felelőtlen katasztrófapornókkal kapcsolatos aggályok, mint például a Transformers: A bukottak bosszúja, vagy legutóbb Az acélember esetében.
A kolosszális-parányi méretkülönbséggel párhuzamban sikerül mindvégig figyelemmel kísérni az emberi regisztert is, ami egyfelől a jaegereket működtető, szimbiotikus mecha-technológia magján (a két pilóta egy-egy agyféltekével, neuronhídon kapcsolódik a robotmonstrumhoz és egymáshoz), másfelől egyes hangsúlyos mellékszereplők cselekményszálán érhető tetten: a kattant tudóst előbb egy "normál" méretű kaiju, majd annak kicsinye üldözi, az opportunista szervkereskedő emberei pedig egy óriásszörny belsejében bányásznak. Arról a sokatmondó momentumról nem is beszélve, mikor az egyik jaeger gigantikus ökle keresztülszántja egy irodaház teljes emeletét, hogy a mozdulat végén leheletfinoman egy Newton-bölcsőt hozzon működésbe. Amúgy Godzilla (bocsánat, Gojira) is elégedetten csettintene a Tűzgyűrűben végbemenő monumentális haddelhaddot látva, kivált a Hongkongban, LSD-tripes neonfényben elkövetett rombolás és az egészen a sztratoszféráig nyúló attrakció felejthetetlen. A Tűzgyűrű minden kockája varázslatosan néz ki, a kaijuk – amellett, hogy Gojira legendás ellenfeleihez hasonlóan mindegyiküknek külön egyénisége van – és a jaegerek fotorealisztikus ábrázolásban, IMAX 3D-ben szinte kézzel tapinthatóan festenek.
A filmben felbukkanó hús-vér karakterek jobbára a B-filmek eszköztárából merítenek (kivált Rinko Kikuchi ostobenkó magyar szinkronhangja, illetve az orosz és kínai jaegerpilóták megmosolyogtatóak), azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy nem látunk egyetlen negatív figurát sem, legalábbis olyat nem, aki hátráltatni próbálná a kaijuk ellen vívott harcot. Főszereplőnknek a marcona pilótarivális körülbelül olyan, mint Iceman Mavericknek (a kölcsönös tisztelet ugye), a Ron Perlman által mulatságosan megformált szervkereskedő pedig csak szimplán a saját malmára hajtja a vizet, de nem akadályoz senkit. Az összefogás és az együttműködés jótét üzenete természetesen sokat hallott dialógusok és sokat látott konfliktusok során kerül kimondásra, ám del Toro féktelen teremtőereje ismét túlburjánzó módon fed el mindent, ami kivetnivalót csak lehetne találni a Tűzgyűrűben. Ha Bay a rontópál kisgyerek, aki minden játékát nagy vigyorral az arcán töri ripityára, akkor del Toro az a gyerkőc, aki hatalmas szívvel és végtelen fantáziával teremt magának világot. És von be mindenkit maga körül a játékba.
