Coco és Igor, Igor és Coco - istenem, hány lebilincselő történet fűződik Stravinsky és a divatkirálynő Chanel legendás viszonyához! Sehány se, ami persze annál is kevésbé meglepő, hiszen alighanem liezon sem volt e két huszadik századi kiválóság között. Mégsem igen szólhatunk a Jan Kounen 2009-es filmjében feltálalt koncepció ellen: egyrészt mert Stravinsky és népes családja 1920 táján valóban vendégeskedett pár hónapnyit Chanel vidéki villájában, másrészt mivel a filmművészet régóta szereti a nagy alkotó egyéniségeket összepárosítani egymással - úgy a munkában, mint a szerelemben. Márpedig mióta Coco Chanel alakja túlemelkedett "A nők kiemelkedő szerepe a női divat alakulásában" nevű tétel bizonyításán, ő a modern, független, alkotó asszony példája és elseje. S mint ilyen, magát bízvást egyenrangúnak is tekinthette a zseniális zeneszerzővel, aki viszont - a film tanúsága szerint - jóval konzervatívabb, már-már csökött álláspontot képviselt: a zeneszerzést művészetnek, ellenben szeretőjének ízlésformáló működését pusztán szolgáltatóipari tevékenységnek vélte.
S ezzel voltaképpen föl is vázoltuk a Coco és Igor című mozidarab ívét a kreatív géniuszok között felparázsló szerelemtől a kibékíthetetlen ellentétig, csakhogy a valóság, mármint a vetítőteremben megtapasztalható valóság ezúttal is jóval bonyolultabb és kínosabb egyszersmind. Nemcsak a jó férj, a gondos apa és a forróvérű szerető hármas főszerepében felléptetett Stravinsky (a sóvár tekintetét erős orosz akcentussal ránk emelő Mads Mikkelsen tesztoszteronban gazdag alakítása) és a modern nő emblémájaként cigarettázó Coco (vagyis égi mása, a szépséges, Karl Lagerfeld ruhakölteményét nagystílű eleganciával viselő Anna Mouglalis) szerelmének és buja együtthálásának lehetünk ugyanis tanúi, hanem az alkotás megkettőzött folyamatának is. Az életrajzi filmzsáner központi mozzanata és egyúttal legnagyobb gyengéje mindig is a teremtő aktus bemutatása volt (lásd még: Pasteur épp pasztörizál, van Gogh most a fülét metéli, de azután festeni fog, a két Curie mindjárt felfedezi a rádiumot), s mi most párhuzamba állítva szemlélhetjük, amint a beszeszelt orosz a zongorának dűlve komponál, míg pár filmkockával odébb Coco Chanel éppen egy új illat kibocsátására készül, melynek íme, már a neve is megvan: No. 5.
Mindehhez a film első negyedórájában megkapjuk Stravinsky életének egyetlen valódi nagy botrányát, a Le sacre du printemps, azaz a Tavaszi áldozat párizsi ősbemutatójának egetverő balhéját is - hajszálra, mint a visszaemlékezésekben: a balett orosz, a közönség felháborodott, Nizsinszkij roppant ideges, Gyagilev pederaszta, Coco pedig valósággal sugárzik. Ha nem sajnáljuk az időt, úgy a zenetörténeti jelentőségű patália hű rekonstruálása megérhet két órát a tavaszunkból, ám egyebekben akár várakozó álláspontra is helyezkedhetünk. Mert valahol a távolban már nagyban készül a film Estée Lauder és Mahatma Gandhi sokáig titkolt bűnös viszonyáról.
