Az ötvenes évek első felében a „szocreál” sematikus propagandája a magyar filmművészetet is megfertőzte: langyos vígjátéki sablonokkal dolgozó munkaversenyfilmek, paranoid szabotázsfilmek próbálták sztálinista „fertőtlenítőszerrel” átmosni a nézők agyát. A Sztálin halálával kezdődő olvadásban viszont az évtized közepére a magyar film ismét művészi rangra emelkedett Fábri Hannibál tanár úrja és Körhintája mellett Máriássy Félix Budapesti tavasza (1955) révén. Máriássy munkáját 1968-ban a Budapesti 12 − azaz minden idők legjobb magyar filmjei − közé választották, megérdemelten.
A film − Karinthy Ferenc regénye és cselekményterve nyomán − az ostromot bemutatva 1944 decemberétől 1945 februárjáig, a főváros felszabadulásáig mesél hétköznapi, a poklot túlélni akaró emberekről. Központi figurái, Pintér Zoltán (Gábor Miklós) és Gozsó Bertalan (Molnár Tibor) fiatal katonák, akiknek elegük van az értelmetlen vérontásból, a németek kiszolgálásából. Hamis papírokkal visszaszöknek családjukhoz, barátaikhoz Budapestre. Igen ám, de úgy tűnik, csöbörből vödörbe estek: a rommá lőtt és Hitler által erőddé nyilvánított fővárosban ragadnak, a nyilasok pedig újra be akarják sorozni őket. Végül Zoltán családjának elhagyatott lakásában találnak menedéket, ahol találkoznak a férfi egyik rokonával, Turnovszkyval (Rajnay Gábor) és Jutkával (a januárban elhunyt Gordon Zsuzsa alakítja), a bujkáló zsidó lánnyal. Zoltán és Jutka egymásba szeretnek, miközben odakint tombol a háború, és kétséges, hogy a fiatalok túlélik-e a pusztító apokalipszist.
Máriássy sokat merített az olasz neorealizmus hagyományából. E művének is a realista ábrázolásmód a legnagyobb erénye. A Budapesti tavasz csak olyan remekművekhez mérhető, mint Szőts István Ének a búzamezőkről vagy Radványi Géza Valahol Európában című filmjei, melyek még a Rákosi-éra előtt készültek, és hiteles képet festettek a friss emlékű világégés pusztításairól. Máriássy alkotása pontosan, de inkább lírai, mint drámai hangnemben beszél az ostromról. Látjuk a kegyetlen mindennapokat, a napról napra élés borzalmát, a pincében töltött feszült, rettegéssel teli heteket, a nyilasok kegyetlenkedését. A zsidók Dunába lövését visszafogottan, kihagyásos szerkesztéssel, de pont ezért sokkoló erővel mutatja be a film. A környezet, az események és a szereplők szinte dokumentarista módon hitelesek. Különösen fontos mozzanat, ahogyan Zoltán és Jutka múltja, sorsa, társadalmi státusza feltárul. Mindketten fiatal egyetemisták, előttük (lehetne) az élet, a tudomány, a siker. Ám a háborúban egyikük toll helyett kénytelen fegyvert ragadni, életeket kell kioltania, másikuknak származása miatt űzött vadként, kísértetként kell bujkálnia a romok között.
Csupán két problémánk lehet Máriássy Félix művével, de ezek a hibák a filmgyártási és politikai közegből, nem a rendező kvalitásaiból fakadnak. Először is nyilvánvaló, hogy a Horthy-rezsim katonatisztjeit és a nyilasokat nem lehetett komplexebben ábrázolni, ezek a karakterek sematikus, sztereotip gazemberek. Máriássy mentségére legyen mondva, hogy az olasz neoralista művekben sincs ez másképp (gondoljunk csak a Róma nyílt város vagy a Paisá náci vallatótisztjeire). Szemet szúr az is, hogy szovjet-orosz katonák ezzel szemben makulátlanul barátságos, pozitív figurák (egyiküket a legendás Darvas Iván játssza), akiktől csak a nácikat vagy a nyilasokat segítő kollaboránsoknak kell tartania. Tisztelik és barátnak tekintik a magyar férfiakat (nem ölik meg őket azonnal, nem hurcolják őket „málenykij robot”-ra), úriemberként viselkednek a nőkkel és gyerekekkel (nem becstelenítik meg vagy lövik le őket).
A Budapesti tavasz lehetőségeihez képest még így is merész, talajközeli film, amely az olasz neorealizmus, valamint Szőts és Radványi örökségét folytatva megelőlegezi az olvadás háborús drámáit, Csuhraj, Mihail Kalatozov (Szállnak a darvak) és Szergej Bondarcsuk (Emberi sors) munkáit. Máriássy végtelenül humánus és őszinte alkotása méltó emléket állít a hetven éve Budapesten rekedt áldozatoknak és a túlélő hétköznapi hősöknek.
