Tessék gyorsan abbahagyni!

Még egy ötvenhatos film, és az ember örül az újabb és újabb kísérleteknek, mert a témát méltón még senki nem tudta földolgozni a moziban, de a menynyiségből sajnos most sem lesz minőség. A Nap utcai fiúk hiába helyezi magát a külvárosba, akkor is a történelmet kell elmondania, be kell menni a rádióhoz, hogy lövöldözzenek.

Ráadásul Szomjas György filmje valóban el akarja mondani a történelmet, zavarban van, mert nem tudja, kik a nézők, milyen alapossággal kell ismertetni az eseményeket, és végül úgy dönt, hogy megcélozza a gimnáziumi ünnepségeket, történelmi lecke, elsősorban fiúknak, csók a lövöldözésben. Amióta filmet lehet forgatni a forradalomról, még nem készült olyan, amelyben ne talált volna egymásra két fiatal. Döbbenetes, hogy milyen kevés fantáziával dolgoznak a forradalmi forgatókönyvírók. De ha ez a magyar filmművészet, vagy nem kellenek a nagy szavak, ha ez az intellektuális filmkészítők válasza Dobó Katára, akkor szépen kezet foghatnak egymással, te is profi, én is profi, és egyikünknek sincs semmi mondanivalója.

A héten azonban a hazai dilettánsok is vászonhoz jutnak, elkészült Koltai Róbert legújabb alkotása, a Megy a gőzös című népies vígjáték, vagy micsoda. A Megy a gőzös annyiban különleges Koltai-film, hogy nem a rendezéssel van a legtöbb baj. Vagy nem a szűkebb értelemben vett rendezéssel, hiszen az is rendezői feladat, hogy az ember kiválasztja a forgatókönyvet, és fölvázolja, hogy miről is akar filmet készíteni. Itt valahogy ez az alapvetés elmaradt, csak annyit tudtak, hogy az Indul a bakterház modorában szeretnék szórakoztatni a kedves nézőket, így aztán vannak vasutasok, akik közül az egyik kifúrta a másikat az állomásfőnökségből, bár hogy miért, az nem világos, ahogy az sem, hogy nekünk, nézőknek, miért kell a két részeges bakter közül az egyiket választani, amikor igazán mindegy, ki nyer.

Forgatókönyvtől bűzlik a film, Grecsó Krisztiánnak nincs sok érzéke a humoros jelenetekhez, mert valahogy azt az elvet mellőzi, hogy a pillanatnak, ha nem is kell valószerűnek tűnnie, azért a megtörténés lehetőségét nem szabad elvenni tőle, olyan poén nincs, hogy valaki húsz darab kifújt tojást vesz, mert (függetlenül attól, hogy ez jó vicc vagy nem) húsz üres héjnak egészen más a súlya, mint húsz tojásnak. A film tele van eldolgozatlan szálakkal, befektetnek egy koporsót az ágyba, de nem látni, hogyan ébred rá az ágytárs, mert azt a jelenetet nem forgatták le. És, miközben lelkesedni kellene, hogy mekkora stílusbravúr a szöveg, hogy sikerült megteremteni a népi hangot, egyrészt nem sikerült, mert a harmincas években játszódó, csendőrös, ereklyés történet második percében azt mondja a vidéki vasutas, hogy vendetta, és nem akad a torkán a szó, másrészt hiába az ízes, népies szitokáradat, a stáblista alatt mennek az elrontott jelenetek, ahol a nagyszerű színművészek vidáman bazmegolnak. Tetszik, vagy nem tetszik, itt élünk, és ha erről nem sikerül filmet forgatni, akkor kár a pénzért, kár a fáradságért.