Mielőtt megnézek egy filmet, nem olvasok utána semminek, nehogy hatással legyen rám egyéb forrás. Azon kívül így izgalmasabb is, amikor összevetem a véleményem mások írásaival. Ebben az esetben pár perc után gyanúsan ismerős volt a sztori. Perbe fogott riporter, akit egy érdekes külsejű lánnyal nyomoztatnak le, hogy kiderüljön, alkalmas-e Harriet Vanger (Joely Richardson) negyven évvel ezelőtti eltűnésének kiderítésére. Azt hittem, rosszul látok. Mintha láttam volna már ezt a filmet. Mikor is készült? 2009-ben? Kínai hamisítvány volna? Valószínűbbnek tűnt, hogy remake-et látok. Szokatlan rendezői döntés. Az eredeti kópia még ki sem hűlt, és máris új készült. Vártam, hogy esetleg itt majd más szereplő kerül a középpontba, vagy Mikael Blomkvist (Daniel Craig) felébred a kórházban és folytatódik a történet a második rész végétől. De várakozásom hiábavalónak bizonyult. Így aztán a rendszerem lefagyott, és körülbelül a film felénél tudtam csak újra bootolni.
Nokolaj Arcel és Rasmus Heisterberg történetét alapvetően változatlanul hagyták. Blomkvist Lisbeth-el (Rooney Mara) karöltve fedi fel a Vanger ház sötét múltját. Ahogy egyre mélyebbre ásnak, kiderül, a náci párt fontos szerepet töltött be Harriet apjának életében. A szálak végül rituális gyilkosságokhoz vezetnek, melyeknek közük lehet Harriet eltűnéséhez.
Modorosabbak, ugyanakkor pörgősebbek a jelenetek. Tipikus újvilági eszköz, mely sokkal inkább a látványra és a cselekményességre helyezi a hangsúlyt, mint a belső mondanivalóra. Ezzel szakít a svéd filmes hagyományokkal, ugyanis ott mindig is divat volt híres hazai írók műveit (például Zelma Lagenlöf) filmvászonra vinni. Irodalmi műveiket és ezeken keresztül filmalkotásaikat is etikai, filozófiai kérdések hatották át (csak a legnevesebbek közül: Az Arne úr kincsében a rablógyilkosság problémaköre, vagy A tükör által homályosanban a feleség elmebaja és ennek családjára gyakorolt lélektani hatásai). Meghökkenteni igyekeztek, amit naturalista ábrázolásmóddal értek el.
Érdekes megfigyelni, hogy a film amerikai verziójában a gyilkosságok brutális képeit alig mutatja, vagy ki is hagyja a rendező (David Fincher). Csak a macska felkoncolásánál kerül elő ez a kendőzetlenség. A jelenetet kiemelik, pedig a film szempontjából nem hangsúlyos. Sokkol minket, de korántsem hatol olyan mély tudati regiszterekbe, mintha a rituális gyilkosságok feldarabolt áldozatait látnánk. A történet szempontjából, mely inkább krimi, mint amerikai love story, autentikusabbak volnának a drasztikusabb képek. Az eredeti változatban visszaemlékezésekben mutatják meg a csonkolt testeket, a fészerben kikötözött és megerőszakolt nőt és a „szertartás” részeként feláldozott kecskét. Erőteljes reakciót vált ki a nézőből. Ezt az intenzív viszonyulást szünteti meg Fincher, amikor csak sejteti a gyilkosságok mikéntjét.
Ebben a képi környezetben elkényelmesedünk, így nem is olyan feltűnő a két főhős karakterének kidolgozatlansága. Lisbeth zárkózott, emberkerülő. Előéletét homály fedi, de sejtjük, nem volt felhőtlen gyerekkora. Blomkvist pert veszített Wennerström ellen, élete összedőlni látszik, azonban számára ez csak pillanatnyi megingás. Világképe feltehetően változatlan marad, és van kihez hazatérnie. A vadóc lánynak viszont csak egyetlen kapaszkodója van, szellemileg megrokkant nevelőapja. Keresi a biztonságot. A Lisbeth és Blomkvist közötti feszültséget ez adja valójában. Viszont mintha folyamatosan kiesnének szerepükből. Ilyen pillanatnak tartom, amikor Lisbeth reggelivel és kávéval várja az újságírót. A zárkózott lány hirtelen ennyire megnyílna? Nem tartom valószínűnek.
A film pozitívuma, hogy a lezárás kielégítő. Fény derül Harriet rejtélyére, és nem kell feszülten várnunk a következő részig, valamint a rendező nem hagy maga után további elvarratlan szálakat sem. Összességében elmondhatjuk, a Tetovált lány mint stílusgyakorlat, az ötvenes évekbeli amerikai tömegfilm újraélesztése kicsit javított verzióban. A történetet egyszerű követni, nincsenek hosszabban kitartott jelenetek, a rendező véletlenül sem hagy időt a nézőnek a gondolkodásra. Az eredeti film hangsúlyait a szerelmi szál és a ritmusosabb cselekmény felé tolja. Annyiban azonban javít az 50-es évek receptjén, hogy sejtetei van mélyebb rétege is a látottaknak. Kérdés, hogy Fincher mennyire szándékozott ezt feltárhatóvá tenni. Valószínű, hogy csak felajánlja a lehetőséget a mélyebb kutakodásra, azonban a fő hangsúlyt továbbra is a felszín kapja. A film, ha nem láttuk a svéd eredetit, kitölthet egy esős vasárnap délutánt. Az idő múltával, ha kellő távolságba kerül tőlünk ez a remake, kellemesebb emlékeink alakulhatnak ki róla, és nem fog befolyásolni a két alkotás keletkezési sorrendje sem.
