Az Ünnepi Könyvhétre jelent meg Ungváry Krisztián történész új kötete, Tettesek vagy áldozatok? címmel, amely a szerző kutatási területeinek legfontosabb tanulmányait gyűjti egybe. A kötetet a szerző a Jaffa Kiadó sajtóreggelijén mutatta be, ahol rövid bevezető után az újságírók néhány kérdésére is válaszolt.
Ungváry Krisztián elmondta, hogy új könyve tanulmányokból áll, és a megjelenését már időszerűnek érezte. A kötet címe végigvonul a szerző pályáján, a tettesek és áldozatok dichotómiája mindig is izgatta, bár a könyv címét nem ő találta ki, hanem jó érzékkel a kiadó ajánlotta számára.
Tartalmilag az volt a célja, hogy olyan tanulmányok kerüljenek bele, amelyek megmutatják, hogy az emberi sorsok a huszadik században sohasem feketén vagy fehéren értelmezhetőek. A két kategória, tehát a tettes és az áldozat nem különíthető el mindig élesen. Ennek ellenére a köztudatban nagyon sok leegyszerűsítő vélekedés él különféle történelmi szituációkról és személyekről. Szerinte számtalan esetben a kényszerpályák és mozgásterek határozzák meg egy adott ember szerepvállalását a történelemben.
A kötetben egyetlen olyan írás szerepel, amely nem kötődik szorosan ehhez a tematikához, mégpedig az első tanulmány, amely a gorodoki lovasrohamról szól. Ez az írás személyes indíttatásból született, hiszen a szerző dédapja is részt vett a rohamban. Ungváry Krisztián elmondta, hogy kutatásai három részre oszthatók: elsősorban a szélsőjobboldal, a titkosszolgálatok és az emlékezetpolitika témakörével foglalkozik. A három téma köré épülnek a kötetben szereplő írások.
A szélsőjobboldali tematikából Szálasi Ferenc és felesége, Szálasi Ferencné története szerepel a könyvben, az ő történetükben a szerzőt elsősorban a magánéletük érdekelte. Ugyancsak a nyilas témakörből származik a Szennik Györgyről készült írás, aki moziplakátokat és antiszemita propaganda rajzokat készített a második világháború idején, mindeközben azonban rabbi portrékat is rajzolt – személyiségének ez a kettőssége izgatta a szerzőt.
A kötet két másik tanulmánya az állambiztonsági vonalról számol be. Az első a Magyar Harcosok Bajtársi Közösségének vezetőjéről, Zákó Andrásról szól. Ez a közösség nyugati magyar királyi katonatisztek szervezete volt, amely különböző nyugati hatalmak hírszerző szolgálataival együttműködve, kémhálózatot működtetett Magyarországon 1956-ig. Ennek kapcsán nagyon sok embert felakasztottak, a 298-as parcellának egy részét az ő beszervezett emberei töltik meg. Írása azt vizsgálja, hogy az állambiztonság miként próbálta megkörnyékezni Zákó Andrást.
A másik történet Ungváry szerint valószínűleg Nagy-Britanniában sajtóbotrányt okozna. Az írás főhőse Martin Gilbert, az egyik legismertebb holokauszt-történész, Sir Winston Churchill hivatalos életrajzírója, ráadásul az iraki háborút vizsgáló brit parlamenti bizottság egyik tagja. Ebben a tanulmányban a szerző azt bizonyítja be, hogy Martin Gilbert valószínűleg a brit titkosszolgálat megbízásából érkezett Magyarországra.
A kötetben helyet kapott két írás a német hadtörténetről, az egyik Hitler tábornokairól, a másik az Erwin Rommel vezette caporettói ütközetről szól. A szerző ezzel kapcsolatban azt hangsúlyozta, hogy Hitler tábornokai is ambivalens személyiségek voltak.
Olvashatunk még a kötetben a holokauszt kárpótlásáról egy tanulságos írást, amely azt mutatja be, hogy a magyar állam a második világháború után miként csapta be a nyugatnémet államot, és hogyan hamisította meg a történelmet. Mindezt annak érdekében, hogy azt bizonyítsák be – amit ma is sokan szeretnének hallani -, hogy a népirtásért kizárólag a németek felelősek.
„Az írásból jól látszik, hogy a holokauszt túlélőket a kommunista állam még egyszer, kápóként, hazugságra kényszerítette és megalázta, sőt áttételesen ki is fosztotta őket, hiszen a kárpótlást hiányosan kapták meg. Vagyis kiderül, hogy mennyire hazug volt az antifasizmus, amelyet a kommunista hatalom művelt.”
A könyv utolsó három tanulmánya kifejezetten a jelenről szól. A Terror Háza és Magyarország alaptörvénye, illetve a német megszállási emlékmű kapcsán Ungváry Krisztián úgy vélekedett: „Nagyon kártékonynak tartom, hogy a történettudományi vitákat hatalmai eszközökkel próbálják megoldani. Ebben nem leszek partner és remélem, hogy a sajtó sem lesz az, amíg független.”
A szerző rövid összefoglalója után néhány kérdésre is válaszolt. Arra a felvetésre, hogy mi a legfőbb probléma a Terror Háza múzeummal, mint kiállítótérrel, azt felelte, hogy alapvetően történelemhamisító tárlatnak tartja, és egysíkú képet fest a két totalitárius diktatúráról, valamint a két rendszer egymáshoz való viszonyáról.
Szóba került az is, hogy egy történésznek mennyire feladata a tettesek és az áldozatok közötti határok meghúzása. „Sokan vádolnak azzal, hogy ítéleteket mondok emberek felett – válaszolta Ungváry –, de ez még mindig jobb, mint az álszentség, ugyanis minden történész ítélkezik már pusztán a témaválasztásával is, illetve azzal, hogy mely tényeket tart fontosnak megemlíteni és melyeket nem. Szeretném az általam megrajzolt embereket több oldalról is megvilágítani, de az alapvető problémát sohasem kerülhetem meg.”
A német megszállási emlékművel kapcsolatban, azt mondta, hogy mindenki, aki eddig az emlékművel szemben foglalt állást, lényegében a miniszterelnök kottájából játszott. „Meggyőződésem, hogy erre a történetre nem politikai, hanem szakmai választ kell adni” – felelte Ungváry Krisztián. „Az emlékmű rövid távon talán a jelenlegi kormány érdekeit szolgálja, ugyanakkor a mostani rendszer rossz oldalának minden összetevője esszenciálisan található meg ebben az emlékműben, amely legitimációt fog adni mindazoknak, akik majd kormányellenes tüntetést szerveznek. Ilyen szempontból hosszú távon nagyobb politikai kára lesz majd, mint amilyen rövid távú haszna van most.”
Szóba került az ügynökkérdés is: vajon napvilágra kerülnek-e valaha is azok az információk, amelyeket negyedszázada nem ismerünk? „A legfőbb akadályt a nemzeti együttműködés rendszerének kétharmados többsége jelenti – felelte Ungváry - , hiszen ők a hatalom birtokában ezt a kérdést is rendezhették volna, de láthatóan nem akarják. Biztos vagyok abban, hogy egyszer majd minden kiderül, csak nem mindegy, hogy 3 éven belül vagy 25 év múlva. 25 év múlva az a politikai haszon, amit most lehetne szerezni a nyilvánossá válásával, sajnos már nem lesz meg. Viszont a politikai kár a folyamatos hazugságokkal, egyre nagyobb lesz.”
Végül, mint bortermelőhöz fordultunk a szerzőhöz, aki Tokajon borászkodik és a borvidék jövőjéről kérdeztük. „Sajnos a minőségi édes borok napjainkban drágák és egyre kevésbé fogynak, ráadásul Tokaj kilátásai sem igazán kedvezőek nemzetközi szinten, és itthon sem. Mást nem tehetek, mint igyekszem minél jobb bort előállítani. A megoldásnak pedig azt tartanám, ha egyre több olyan minőségi bor készülne, amelyet az emberek szeretnek és képesek is megfizetni.
