Tévutakon

Prológus és epilógus keretezi Németh Ákos kétrészes, ám a nyíregyházi ősbemutatón három felvonásban eljátszott darabját. Előbbi két, jogosítvány nélkül autólopással kísérletező fiatalember groteszk dialógja, utóbbi egy fiatal lány fájdalmas, lírai színekkel átitatott monológja. Jelzi ama két irányt, melyek felé a szerző határozottan elindulhatott volna, vagy amelyek ötvözésével próbálkozhatott volna. Ám a kettő közti, eltérő megközelítéseket választó, más-más hangnemben megszólaló, nagyon vegyes színvonalon megírt ötvenkét jelenet nem váltja be a reményeket.


A történet középpontjában három mai, kallódó fiatal áll: a húszévesen a második osztályt végző, érzékeny, de érzelmeit leplezni próbáló Áron, a narkótól elszakadni képtelen, magát lopásokból fenntartó Lacika, és a szülők nélkül felnőtt, gyerekét egyedül nevelő (bár inkább nem nevelő), mindent kipróbáló, de szíve mélyén hamisítatlan polgári boldogságra vágyó Móni. Áron és Móni a lány állítólagos nagynénjének, Ildikónak a gyorséttermében dolgozik, idejük nagy részét bulikkal, zűrökkel, kisebb-nagyobb stiklikkel töltik. A két fiú a pénzt leginkább autók feltörésével, ritkábban eltulajdonításával szerzi meg. Maga a gyorsétterem sem a béke színtere: itt üt ugyanis tanyát Ildikó szeretője, Dal, a maffiavezér. Móni imádott nagyanyja halála után úgy dönt, megkeresi sosem látott, a tengeren túlon élő anyját (nem tudván, hogy mindez csak mese, s anyja valójában Ildikó). Hogy pénzt szerezzen, eladja a fiúknak Dal kocsiját. Mire a két srác észbe kap, nemcsak a rendőrség van nyomukban, hanem a maffia is, élén a könyörtelen "problémamegoldóval", Brünn-nel. Egyértelműnek tűnő összecsapásuk azonban váratlanul és valószínűtlenül a fiatalok győzelmével végződik. Ám Móni epilógusként elhangzó monológja nyilvánvalóvá teszi: a happy end csak látszat, a megszerzett pénz nem hozza rendbe az elfuserált életeket.

Németh Ákos darabja meglepő módon ott a legjobb, legerőteljesebb, ahol komolyan veszi magát; amikor mai közérzetdrámaként hitelesen tud arról szólni, hogy a két, jobb sorsra érdemes fiatal, Móni és Áron hogyan teszi tönkre az életét. Kettejük jelenetei - melyekben a szemérmes közeledés, a hamis önérzetből fakadó elutasítás, a sete-suta egymásra találás árnyalataiból építkeznek - helyenként fájdalmasan szépek, erőteljesek. Mivel ők a mű központi szereplői, szólhatna a darab kettejük személyes drámájáról, fájdalmas vergődéséről - ám a cselekmény során ez mellékszállá válik. Németh Ákos komédiát próbált formálni az anyagból. A cél azonban feltehetően inkább egy vérfagyasztó módon groteszk, morbid, torz társadalmi folyamatokat ironikusan láttató, a komor, tragikumba hajló színektől sem mentes vígjáték konstruálása lehetett. Az a groteszk hangvétel, melyet a prológus megpendít, mintha nem állna kézre a szerzőnek. A humor a történet előrehaladtával mindinkább öncélú viccelődéssé válik. Nem sikerül a társadalmat behálózó maffiarendszert sajátos görbe tükörben megmutatni; szakállas viccek, lapos poénok követik egymást. A maffia ábrázolása inkább parodisztikus - de nem úgy, mint például a Tarantino-filmekben, ahol a többértelmű kegyetlenség hatása kap mélyen ironikus értelmet. Az Autótolvajokban a maffiózók par excellence idiótáknak tűnnek, ami viszont a történet súlyát veszi el. (A végső leszámoláskor például Brünn a maffia pénzét ellopó, őt durván megalázó Lacika helyett előbb az idegesítően fütyörésző Dalba enged egy sorozatot, majd a korrupt rendőrt lövi le, s mivel az eredeti célpontra már nem maradt golyója, futni hagyja a fiút.) Nem pusztán a maffiózók válnak ezáltal nevetségessé, hiteltelenné, de a velük szembekerülő fiatalok is - hiszen ha valaki az egyik jelenetben egyértelműen bohózati figuraként viselkedik, azt nehéz a másikban komolyan venni. A második részben pedig teljesen felesleges figurák és kimódolt helyzetek bukkannak fel: a pap és a Törékeny idős hölgy jelenetei (például a cukor gyanánt elfogyasztott kábítószerről szóló) leginkább egy gyenge kabaréba illenének, s hasonlóképp nevetségessé válik Móni és Brünn (feltehetően nem annak szánt, talán épp "ellenpontként" a szövegbe került) szado-mazo jelenete is. Ekkorra már a dráma végképp tétjét veszti, Móni epilógusa mintha egy más darabból hangzana el.

Nyíregyházán Szákás Tóth Péter állította színre az Autótolvajokat. Szákást eddigi munkáinak többsége a darabot pontosan olvasó, biztos kezű, határozott játékmesternek mutatja. Rendezései többnyire erősen kötődnek az alapműhöz, nem tartalmaznak látványos, egyéni értelmezéseket, de soha nem zűrzavarosak, szétfolyóak, értelmezetlenek. Abban a színházi kultúrában, melyben többnyire színészek szabad idejükben vagy szakmailag alkalmatlan emberek vállalnak játékmesteri feladatokat, azok jó része pedig, akik szakmailag alkalmasak volnának (pontosabban: akik erre volnának alkalmasak), gyakran tévednek a rendezői önmegvalósítás és az eredeti koncepcióalkotás talán túlzott önbizalomról tanúskodó tévútjára, a magam részéről Szákás Tóth rendezői képességeit és mentalitását feltétlenül komoly erénynek tartom. Mégis, ezúttal talán szerencsésebb lett volna, ha olyan rendező nyúl a szöveghez, aki kritikusabban tud közelíteni hozzá, aki akár komoly dramaturgiai beavatkozásokat is alkalmazva nem hagyja a szöveg terméketlen eklektikáját érvényesülni, s aki képes elvinni a történetet valamilyen irányba (akár egy valóban megrendítő közérzetdráma, akár egy vérfagyasztó, groteszk tragikomédia felé).

Szákás pontos, megbízható, jó ritmusú rendezése azonban hagyja érvényesülni a szöveget, következésképpen annak hibáit, problémáit is. Megtesz mindent, ami komolyabb változtatás, súlyosabb beavatkozás nélkül megtehető a szöveg feszesebbé, erőteljesebbé tételéért: óvatosan húz, gyorsan pergeti a jeleneteket, jól megválasztott helyeken fékezi a tempót és tartatja ki a dialógusokat, jól adagolja az akusztikus és vizuális hatáselemeket, Huszthy Edittel pedig variábilis, jól mozgatható, egyes térelemeit egyszerű vizuális jelekkel az autógarázshoz kapcsoló díszletet terveztet. Kétségtelenül erősebb lesz így az atmoszféra, pörögnek a jelenetek, de a megfelelő pontokon súlyosabbá válnak a csendek is. Ám a szöveg alapproblémáját mindez nem oldja meg: ami a drámában csak lapos viccelődés, az a színpadon is az marad, ami ott nem vehető komolyan, az az előadásban sem válik azzá. Így a kezdetben feszesnek, intenzívnek tűnő produkció fokozatosan leül, a harmadik felvonásra pedig (ahol maga a szöveg is a leggyengébb) már csaknem érdektelenné válik.

A színészek általában a szöveg kínálta lehetőségekkel próbálnak élni. A mellékszerepeket így általában karikírozzák. Leginkább a Brünnt játszó Honti György találja meg az egyensúlyt, ő tud a legtöbb jelenetben egyszerre félelmetes és nevetséges lenni. Hasonlóval próbálkozik a korrupt rendőrt alakító Sás Péter is - amíg a szöveg engedi, többnyire sikerrel. Avass Attila viszont még a megírthoz képest is túlkarikírozza Dal figuráját. Takács Katalin (Ildikó) élni tud azzal a lehetőséggel, hogy a történet fősodrától kissé távolabb pontosan felépítheti a kapuzárási pánikot megélő, egoista szépasszony alakját. Az idős orvost játszó Bárány Frigyes az első jelenetekben érdekes portrét mutat fel - kár, hogy az író a későbbiekben gyakorlatilag megfeledkezik a figuráról. Halmágyi Sándor, Szabó Tünde és Kövér Judit pedig tehetetlen: ezeknek a teljesen funkciótlan szerepeknek semmilyen színészi igyekezet nem adhat tartalmat.

A három főszereplő közül Kokics Péter karikíroz leginkább; Lacika inkább markírozott típus, mint hús-vér ember. Igaz, hármójuk közül az ő szerepe vehető a legkevésbé komolyan; a komikus hatáskeltés - egyébként általában jól alkalmazott - eszközeit jobbára a szöveg indukálja, ám éppen ezért is tanulságos az, hogy a kezdetben mulatságos és szánalomra méltó figura az utolsó részre "kifullad", Lacika alakja (a másik két főszereplőével ellentétben) minden színészi erőfeszítés ellenére érdektelenné válik. Chován Gábor alakítása egyszerre emeli ki Áron érzékenységét és érzéketlenségét: hihetővé teszi a fiú Móni iránti, rejteni próbált érzelmeit, a lányhoz való szemérmes ragaszkodását, de jól mutatja amorális sodródását is. Érezteti: hármójuk közül ennek a srácnak lehet leginkább jövője. Wéber Kata erőteljes színpadi jelenléttel, relatíve szűk skálán, partnereihez képest kevesebb eszközzel, de igen szuggesztíven játssza Mónit. Az öntörvényű, érzelmei és ösztönei által vezérelt, örökös csalódásra ítélt lány szerepét az első részben nagyon pontosan építi, később azonban a logikai bukfenceknek, a szado-mazo jeleneteknek köszönhetően az ív megtörik. A fájdalmas iróniájú utolsó monológot a színésznő ismét természetes egyszerűséggel, szuggesztív erővel mondja el - nem az ő hibája, hogy ekkorra már a szereplők sorsa teljesen hidegen hagy.