zene: Tyler Bates
kiadás éve: 2011
kiadó: Lakeshore Records
játékidő: 50:08
Mivel Amerika legfontosabb városait már sikeresen amortizálták a filmesek idegen lények támadásait elmesélő produkcióikban, az ásítozást elkerülendő, körülnéztek a világban, mely államok úszták meg eddig. Mivel feltehetően a helyi mozinézőkkel is kalkuláltak potenciális bevételként, ezért Monaco például fel sem merülhetett opcióként. Emiatt lett tehát Oroszország, azon belül is Moszkva a helyszín, ahol két amerikai srác akad össze két lány honfitársával, hogy együtt meneküljenek, majd vegyék fel a kesztyűt, amikor jobbára láthatatlan földönkívüliek kezdik elporlasztani a város lakóit.
A producer az a Timur Bekmambetov lett, aki többek közt az "Éjszakai őrség"-gel szerzett belépőt Hollywoodba, míg a korábban művészeti munkatársként dolgozó Chris Gorak rendező az "Otthon, biztonságban" című kamaradarab-katasztrófafilmjével hívta fel magára a figyelmet. Érdekes összefüggés, hogy abban az alkotásában szinte végig csak egy házban, illetve körülötte játszódott a sztori két szereplővel, és a nagy tömeg ezúttal is zavarhatta, így a statisztáktól rövid úton megszabadult, s - talán takarékossági szempontokból is - pár napot a szereplők közt töltünk egy pincében, akik később már az üres városban parádéznak. Ám bármennyire is lenyűgöző látvány a "28 nappal később" Londonjához hasonlóan kongó utcákkal teli orosz főváros, ironikus módon pont egy idegenes moziban lettek a legidegenebbek számunkra az emberi szereplők. Emile Hirsch és Olivia Thirlby kettősét ugyan az események terelik össze, nem eleve egy pár, de még csak meg sem rezdül köztük semmi sem a levegőben (a másik páros pedig annyira jelentéktelen, hogy egy tinihorrorban ők lennének a mészáros első áldozatai - még mielőtt egyáltalán megtudnánk a nevüket). Hirsch a mama kedvence arcával ráadásul messze nem tűnik annak a laza dumás, csajozós, vagány kategóriának, amilyennek megpróbálják beállítani, mert karakterére az van írva, hogy gyerekkorában az összes környékbeli kortársának ő lehetett a céltáblája. A formabontóan ötletes, elektromos formában megjelenő idegen lények sajnos idővel lehangoló külsőt öltenek: a perpetuum mobilében ücsörgő koponyák már-már trashbe illőek. És még egy hátrány az, amiről nem az alkotók tehetnek: aki látta az előzetest és/vagy úgy tíz jelenetképet, annak ez a nyolcvan perc még kevesebb érdekességet hordoz. Helyszín ide vagy oda, az ásítás tehát megint jelentkezett.
A soundtracken a ránk váró megpróbáltatást jól jelzi előre a Richard Vission & Static Revenger formáció "I Like That" című, irritálóan affektáló női rappel súlyosbított partizenéje, és aki még ekkor sem gondolkozott el más hallgatnivalón, azt a Marselle "Mockba (Moscow)" című r'n'b-s hip-hopja próbálja megtörni (e darab egyébként nem lenne rossz a maga Will Smith-es stílusában, de tetszési indexe nyilván attól függ, mennyire állunk hadilábon az orosz nyelvű rappeléssel). A további negyven perc már kizárólag Tyler Batesé, aki megpróbálkozik azzal, hogy magára vonja a figyelmet. Mit ne mondjak, ez sikerült.
A komponista egy nagy rejtély számomra, hiszen szerzett már kiváló akciózenét a "Végítélet"-hez, a "Watchmen - Az őrzők"-höz írtak sem voltak kifejezetten rosszak, nem is beszélve "A vándorút" zenéjéről, amely 2011 egyik legszebb score-ja volt. Viszont a szintén tavalyi "Conan, a barbár" sehová nem tartó hangkavalkádja majdnem bekerült nálam a legrosszabbak közé - a majdnem miatt pont "A legsötétebb óra" társaságából maradva így ki. Szerzőnket néha mintha megszállná valami gonosz lélek, amely gyilkolás helyett a hangjegyek általi pusztítással valósítja meg önmagát, de ez nem is csoda, hiszen mielőtt ismertebbé vált volna, alacsony költségvetésű horroroknál dolgozgatott, s ezek score-ja rendre felbukkant az évértékelések árnyékos oldalán, mint például a Rob Zombie-féle "Halloween"-eké.
Noha filmünk nem horror, Bates olyasmit dobott össze, aminek több mint fele e stílushoz illene. Az olyan trackek, mint például a "Night Club Attack", a "Metro Shed", a "Man Overboard", a "Train Yard Battle" vagy a "Fighting Back" borzasztóbbnál borzasztóbbak. Jobbára hallgathatatlan kompozíciók ezek, melyeknél dallamosabbat lehetne köszörülni flexszel egy acéllemezen. Nem többek zaklatott káosznál, ahol összevissza sikítoznak a hegedűk, s ezekre még különféle effektek is rátelepednek. Érteni vélem, hogy egy idegen életformát kellett ezekkel szemléltetni, de érdemi filmzeneszerzés helyett a csörgés-zörgés akkor is túl könnyű út.
Van az albumnak azért egy pár fokkal hallgathatóbb, atmoszférikusabb része, ahol az itt uralkodó ambientes elemek szinte görcsoldó hatással bírnak a zúzda után (ilyen a "Crashed", valamint a "Moscow Streets"), és három kifejezetten jól sikerült track is akad: a misztikus "Here's Our Mission", a szomorkás "Say Goodbye", és a címéből adódóan is optimista kicsengésű "Looking Forward" című záró kompozíció kifejezetten normálisan felépített téma. Ezek ugyan belevesznek a kavalkádba, de azért mégis finoman jelzik, hogy van tehetsége az elkövetőjüknek. Azonban valljuk be, a score hallgatása során sok szó eszünkbe jut ugyan, de a tehetség pont nincs köztük.
Sokszor igazságtalanok a kritikusok a zeneszerzőkkel, nem tudván, hogy rossznak tűnő szerzeményük megalkotása előtt miféle instrukciókkal látta el őket a rendező, és ne feledjük, hogy a leginkább közutálatnak örvendő aláfestéseket is elfogadták valakik, magyarán ilyenre lehetett szükség. Azonban a színfalak mögé látás képessége nélkül sajnos csakis a végeredményre támaszkodhat az ember, az pedig itt nem lett túl biztató, sem a film alatt, sem önmagában. Én valahol ugyan sajnálom Batest (akinek több filmzenéjét is kedvelem), amiért már aktuális munkájának meghallgatása előtt csőre tölti puskáját majdnem minden kritikus, de ez esetben sem az elfogultság az elsődleges oka a score népszerűtlenségének, hiszen 2011 egyik legkevésbé sikerült darabjáról beszélhetünk.
