zene: Trent Reznor, Atticus Ross
kiadás éve: 2011
kiadó: The Null Corporation
játékidő: 173:55

"A tetovált lány", a Millennium-trilógia névre keresztelt regények első része 2005-ben debütált. A svéd könyv hatalmas siker lett hazájában, majd Európát és a többi földrészt is szédítő sebességgel hódította meg. 2006-ban és 2007-ben folytatásai láttak napvilágot, így bővítve trilógiává a főhősök, azaz Lisbeth Salander és Mikael Blomkvist történetét. A nagy diadalt azonban beárnyékolta (vagy éppenséggel generálta), hogy a regények írója, Stieg Larsson 2004-ben elhunyt, aminek következtében az alkotásával elnyert több neves irodalmi díjat is csak posztumusz kaphatta meg – és így természetesen eredeti tervét, vagyis a tízrészes regényfolyamot sem tudta megvalósítani. Művei sikerét jelzi, hogy mostanra már több mint hetvenmillió darabot adtak el világszerte a három könyvéből, és a filmesek is hamar meglátták a történetben rejlő lehetőséget. Először természetesen a svédek készítették el a saját verziójukat. A Noomi Rapace főszereplésével készült 2009-es verzió eredetileg minisorozatnak készült, majd a nagy siker láttán három külön filmre bontották, így "A tetovált lány" mellett "A lány, aki a tűzzel játszik" és "A kártyavár összedől" regények adaptációi is külön bemutatásra kerültek.

Természetesen az amerikai változat sem váratott sokat magára. Larsson könyvét az Oscar-díjas Steven Zaillian, Hollywood egyik legjobb forgatókönyvírója vette kezelésbe. A rendezői posztra David Finchert már 2009-ben kiszemelték, aki nem vonakodott, hogy megfilmesítse a történetet, a férfi főszereplő pedig Daniel Craig lett. Természetesen a címszerep Hollywood legvágyottabb karaktere lett, és olyan színésznők versengtek érte, mint Keira Knightley, Kristen Stewart vagy Emma Watson, sőt még Rapace neve is felmerült, de végül Rooney Mara lett a befutó, akivel Fincher a "Social Network – A közösségi háló"-nál dolgozott együtt. A sötét, komor skandináv történet amerikai feldolgozása viszonylag nagy siker lett, ami bár anyagilag nem döntött csúcsokat, de kritikailag mindenképpen diadalmaskodott, hiszen a vágásért Oscar-díjat kapott, emellett további négy kategóriában is esélyes volt a győzelemre. A zeneszerzői posztra ismét Trent Reznor és Atticus Ross került, akik "A közösségi háló" Oscar-díjas aláfestése után második alkalommal dolgozhattak a rendezővel, művük azonban finoman szólva is ellentmondásos lett.

"A tetovált lány"-hoz íródott score tökéletes példája annak, hogy mi a különbség a filmzene és a film alá pakolt zene között. Az egyik legfontosabb alapkövetelmény egy score-ral kapcsolatban, hogy szolgálja a cselekményt. Az aláfestés például azért van, mert az egyes jelenetek szempontjából fontos, hogy a nézőben tudatosuljon az, amit a vásznon lát, vagy tudatosuljon valami olyan, amit nem lát, netán élje át jobban a zenével azt, amit lát, esetleg erősödjön fel benne az az érzelmi töltet, amit a kép vagy cselekmény indít el. Ezen példák mellé még felsorakoztatható lenne pár hasonló elvárás, de talán már ennyiből is érezhető, hogy egy score nem öncélú, saját útját járó alkotóeleme egy mozinak. Vannak azonban sajnos olyan direktorok, akik túlságosan is bíznak a komponistájukban vagy a muzsika varázsában, és a kelleténél több, vagy az ideálistól eltérő, a filmhez nem illő zenét kérnek. "A tetovált lány" esetében David Fincher kétségkívül ebbe a csapdába esett, ugyanis Reznorék alkotása szinte semmiben sem felel meg a filmzene követelményeinek, sőt az adott mozi kívánalmainak sem. Látszólag zseniális atmoszférájú az alkotásuk, talán ezért is kaptak olyan sok pozitív kritikát, azonban nem kell a score-okban járatosnak lenni ahhoz, hogy megérezzük, ez a muzsika nem képes kiszolgálni a mozit. Felületesen nézve talán igen, de a dolgok mélyére tekintve már más a helyzet. Nem viszi ugyanis előre a történetet, nincsenek témái, a jeleneteken belül hangsúlyeltolódás van a tartalom és zene között, sokszor rossz helyen lép be a score vagy a hatásfokozó motívuma, és még sorolhatnám, hogy miért tűnik ez a filmzene-követelmények szempontjából egy lelkes amatőr munkának. Ugyanakkor gyorsan leszögezem, ha ez egy önálló Nine Inch Nails-album volna, akkor csak dicsérni lehetne, ám sajnos ez egy score, és ekként is kell megítélni.

Aprócska mentsége a duónak, hogy a közel háromórás kompozíciójukat szinte teljesen úgy írták meg, hogy az egyes tételeket nem a képekhez igazították, mivel a film és a történet csak inspiráló tényező volt a számukra. Tehát komponáltak rengeteg instrumentális számot, amit aztán a rendezővel közösen próbáltak hozzáfaragni a jelenetekhez. Ebből aztán számos probléma adódott. Például az egyes tételek nem passzolnak a cselekményhez, vagy hibádzik a tempójuk, sokszor a zene belépése nem megfelelő ütemű, többször nincs meg bennük a szükséges érzelmi töltet, továbbá előfordul az egyik lehető legnagyobb hiba is, amikor aszinkronban van a zene és a kép.

A problémák eddig sem szűk körét tovább duzzasztja még az is, hogy a score jóval nagyobb teret kap, mint amennyi ehhez a filmhez illett és szükségeltetett volna. Olyan jelenetek alatt is szól, amikor egyáltalán nem indokolja semmi, hogy zenét halljunk. Megkockáztatom, az első órában még magával ragadó atmoszférát voltak képesek létrehozni Reznorék, csak egy idő után túlburjánzik a művük, szól ott is, ahol a csend több lenne. Ráadásul gyakran - mint már említettem - jelenethez nem illő módon teszi mindezt. További negatívum, bár persze ez egyenes következménye az előbbieknek, hogy a tételek jelentős része (mondjuk a fele) tetszőlegesen kicserélhető, mivel nem kötődnek a jelenetekhez. Az pedig óriási probléma, ha egy score nem kapcsolódik az adott képhez. Zavaró hiba továbbá, hogy a zene nagyrészt funkciótlan, ez megint csak a feleslegesség következménye, de néha olyan jelenet alatt, ahová amúgy szükségeltetne aláfestés, értelmetlen megoldás született. Például mit akar kifejezni az, hogy egy takarítógép berregése átcsúszik a score-ba, majd ebben effektként fejlesztik tovább a komponisták? Ebben semmi racionalitás nincs, csupán öncélúság.

Azonban nemcsak a szerkezettel és a funkcióval, hanem a stílussal, vagy mondjuk úgy, hogy a zeneiséggel is akadnak gondok. "A tetovált lány" egy rideg film. A történet egy rejtélyes gyilkosság körül bontakozik ki, a táj kopár, a hófödte vidék egyértelműen jeges és dermesztő atmoszférát képvisel, a szereplők sem túl barátságosak, nácik, erőszaktevők, csalók, perverz alakok tűnnek fel a vásznon, mindehhez pedig egyértelműen zord és kies aláfestés illene. A Reznor és Ross által kigondolt karcos és sötét elektronikus muzsika kétségkívül tökéletesen passzolna is, ha nem követnék el azt az óriási hibát, hogy szinte mindig valami újat húznak elő. Mert hiába ugyanazok az alapok, vagyis indusztriál rock és vad ambient találkozása, ha állandóan felbukkan egy új dallam, egy új hangszer, egy új effekt, egy új stílus, hiszen mindettől a score színes lett és gazdag, sokrétű és díszes, tehát pont olyan, amilyen a mozi meg nem. Összeegyeztethetetlen a kettő, és ebben a szándékosság sem fedezhető fel, mert az alapokat tekintve ugyanolyan zord a muzsika, mint a film, csak míg utóbbi minden téren megtartja ridegségét, addig az aláfestés – talán a két komponista kivagyisága miatt – rettentően szerteágazó. A mozit nézve nagyjából olyan érzésem volt, hogy azt akarják prezentálni, lám ezt is tudjuk meg azt is, efféle ötletünk is volt meg afféle is, ilyenre is képesek vagyunk meg olyanra is, és mindezt meg is mutatjuk. Reznor és Ross valójában írt egy önálló projektet, amit "A tetovált lány" sztorija inspirált, Fincher pedig ebből válogathatott kedvére. Nem új ez a módszer a filmzenék világában, és a jelek szerint nem is a legoptimálisabb.

A score-ban tehát felesleges "dallamözönt" hallunk, azt viszont nem lépték meg a komponisták, amit egy normális filmzeneszerző alapból megtenne, vagyis nem fejlesztették a témáikat, ehelyett mindig új megoldással rukkoltak elő. Egyedül Harriet, az eltűnt rokon kapott egy állandó motívumot, ez pedig dicsérendő, hiszen ő nincs jelen a vásznon, a visszatérő dallammal viszont jelzésértékűen mégis ott van. Ez a téma felbukkanásai alkalmával rendre kissé megváltozik, megerősödik, mely egyébként annak a kifejezése, hogy a nyomozás során egyre világosabbá válik, hogy mi is történhetett a fiatal lánnyal, ahogy közelebb kerülünk a megfejtéshez, úgy lesz erősebb a dallama is. Ez a téma rendre fémes ütőhangszereken szólal meg, illetve egy női vokál is hallható benne, melyet Mariqueen Maandig, Reznor felesége szolgáltat.

Néhány visszatérő elem ugyan még akad a score-ban, de ez inkább csak a véletlen műve, mivel konkrét témáknak ezek nem tekinthetők. A harminchét trackből csupán huszonnyolc került a filmbe, ezek némelyike többször is felcsendül, és rendre alaposan megvágva hallhatók. Kétszer tér vissza a képek alatt az albumon a "We Could Wait Forever" címet viselő karcos, pulzáló, a nyolcvanas évek számítógépes játékhangjainak torzításaival teli track. Szintén újrázó egység a "People Lie All the Time" is, mely a score egyik legismertebb elemévé vált. Az "Aphelion" háromszor hallható, minden esetben egymástól teljesen eltérő jellegű jelenet alatt, szintúgy ez mondható el a triplázó "Great Bird of Prey"-ről is. A filmben három dal is elhangzik, Enya "Orinoco Flow"-jával most nem foglalkoznék, de a mozihoz íródott, pontosabban átíródott két dallal már igen. A főcím alá Reznorék a Led Zeppelin 1970-es "Immigrant Song"-ját dolgozták át egy igen emlékezetes verzióvá, ebben Karen O, a Yeah Yeah Yeahs banda vokalistája énekel. A stáblistához pedig Bryan Ferry a "Your Love Is Strong Enough?" című dalát alakították át, szintén erős végeredményt elérve ezzel. A szám Maandig hangjára épül, noha a vége felé Reznor jellegzetes orgánuma is feltűnik benne.

A score a semmiből indul és ott is ér célba. A legszomorúbb az egészben az, hogy annyira jó úton indult el Fincher az aláfestés stílusát tekintve, és annyira illene is a művéhez a Reznor-Ross duó által képviselt hangzás, de a filmzenének vannak sajátosságai, korlátai és szabályai, amit be kell tartani. Nem lehet tételeket egymás után dobálni, s nem lehet újra és újra új dallamokat, megoldásokat előkapni. Ami pedig a legfontosabb, hogy nem távolodhat el a filmtől a zene csak azért, mert a komponisták művészi ambíciója, megkockáztatom, egója elhatalmasodik a józanság, a szakmai alázat és a mértékletesség felett. Ha minden komponista megkapná ezt a bizalmat, és azt csinálhatna, amit akarna, akkor szédületes zenék születnének, csak az esetek többségében nem illenének ahhoz a filmhez, amihez íródtak.

Több, a CD-ről született kritikát is átfutottam, mivel kíváncsi voltam, a dicshimnuszokat mivel támasztják alá. Míg sok említésre érdemes muzsikáról feledkeznek meg az újságírók/kritikusok, addig sajnos erről szinte mindenki véleményt akart formálni, bár mindezzel csak a túlértékeltségéhez járultak hozzá. A Time magazin kritikusa például valami olyasmit írt, hogy ugyan nincs olyan jellegzetes főtémája, mint a "Star Wars"-nak vagy a "Superman"-nek, de ettől még egy hatalmas filmzene. Nos igen, ha valakinek a filmzenei jártassága leragadt az említett címeknél, akkor valóban újszerű, kiváló muzsikának gondolhatja "A tetovált lány" score-ját, de aki az elmúlt másfél évtizedben legalább egy kicsit is figyelte a filmzenéket, az pontosan tudja, hogy Reznorék előtt is születtek ambient és indusztriál rockzenéből építkező score-ok, ráadásul nem is rosszak. Így az efféle pozitív értékeléseket csak a műfajban való járatlanságnak tudom tulajdonítani. Ráadásul a megjelenése heteiben trendi dolog volt a NIN frontemberének újabb munkájáról véleményt formálni, így olyan ítészek és újságírók is véleményt nyilvánítottak, persze pozitív kritika formájában, akiktől amúgy a filmzene igen távol áll. Nekik köszönhetően "A tetovált lány" score-ja a túlértékeltség mintapéldánya lett.

A mű több különböző verzióban, köztük ingyenesen elérhető pár trackes kiadásban is elérhetővé vált. A több mint százhetven perces, három CD-s album (mely nem a film cselekményének megfelelő sorrendet követi) végighallgatása műfajtól nem idegenkedőknek nem lehet erőpróba, sőt igen érdekes zenei utazást kínál a sötét elektronikus, ambientes, rockos műfajok világában. Bár a fentiekben szinte csak rosszat írtam a zenéről, ugyanakkor be kell, hogy valljam, Reznor és Ross munkáját nem score-ként kezelve kifejezetten erős alkotásnak tartom: legalább tízszer végigfutott már a lejátszómban, egyedi megoldásai miatt az utóbbi évek egyik igen ütős zenei próbálkozásának tartom, ekként kezelve pedig, pontokban kifejezve, minimum nyolcasra értékelem.