zene: Howard Shore
vezényel: Howard Shore
kiadás éve: 2001
kiadó: Reprise Records
játékidő: 71:24

Talán mindenki megbocsátja nekem, ha a film tartalmának leírását ezúttal mellőzöm, és nem teszek úgy, mintha olvasóink nem ismernék a történetet, nem látták volna a filmet, vagy nem hallották volna a zenét - ha másképp nem, hát a film alatt. Internetes oldalakon rengeteg írás olvasható a műről, akár a könyvre, akár a filmre, akár a zenére gondolok, nem is beszélve megannyi rajongói oldalról. Így mivel a mindenki által jól ismert zenéről is értelmetlennek tartom leírni, hogy mely pillanatában milyen hangszer szól, írásomban inkább azt helyezném előtérbe, miként érintett meg a film és aláfestése, kedvenc zeneszerzőm bámulatos metamorfózisa, és mely részek hatottak rám leginkább.

Furcsán hangzik talán, de én a trilógia megnézését követően ismerkedtem csak meg közelebbről is a könyvvel. Azonban elolvasása után még inkább csodálni kezdtem Peter Jackson rendezőt azért, mert J.R.R. Tolkien mesterművéből valami olyan lenyűgözőt alkotott, ami úgy szerzett magának határtalan népszerűséget, hogy közben a könyv iránt rajongók millióit sem vesztette el. Sőt, olyan színészek világhírűvé válását segítette elő, mint például Viggo Mortensen vagy Ian McKellen. Bátor lépés volt a New Line Cinemától is, hogy mindent egy lapra feltéve egy odáig inkább csak kritikai, mintsem anyagi sikereiről ismert és elismert rendezőt engedett a kormánykerékhez, és a három kötet három filmet kapott, ahogy azt megérdemelte, nem egy részbe sűrített zanzát. Valamint nagy bátorságra utal az is, hogy a látszatra ismeretlen Howard Shore kapta meg a zeneszerző posztját, valamely, kalandzenékben rutinosabb kollégája helyett.

Pár mondat erejéig először is rövid kitérőt tennék a filmes és zenei elődre. Korábban egy ismertté vált próbálkozás született ugyanis a Tolkien-műből, amit én úgy hat-hét éve láttam. Ralph Bakshi 1978-as, félig rajz, félig élőszereplős filmje egy borzalmas hibrid, amit jóérzésű embernek nem mernék ajánlani, és ami azt illeti, rosszérzésűnek is csak némi lelkiismeretfurdalással. Az alatta hallható zenével (Leonard Rosenman munkája) valahogy ugyanígy voltam: akkor úgy tartottam, ilyen borzalmas dolgot még életemben nem hallottam. Lehet, ma már nem viszonyulnék hozzá ennyire elutasítóan, de a score-t azóta sem mertem önmagában meghallgatni, a film esetében viszont már az egyszeri megtekintés is maradandó egészségkárosodással járt esetemben, így soha nem akarok vele többet találkozni. Ebből is látni, hogy a Jackson-Shore duónak nem kellett megküzdenie valami olyan klasszikus emlékével, ami csak az eltelt idő miatt vesztett volna átütő erejéből, mert a Bakshi-féle csoda még minimális erővel sem rendelkezett, nemhogy átütővel. Persze ha szükség lett volna ilyen harcra, akkor sem kétséges, mely produkcióé lett volna a győzelem.

A trilógia megfilmesítésének hírére mindenki elkezdett kombinálni: kik lesznek a szereplők, hol fogják elkészíteni, milyenek lesznek a trükkök, egy szűkebb réteget viszont a zeneszerző személye érdekelt elsősorban. Röpködtek is a rajongói ötletek az ideálisnak tűnő jelöltről, elhangzott John Williams, Jerry Goldsmith, Hans Zimmer és még ki tudja, kinek a neve, s valóban abszolút alkalmasak is lettek volna a feladatra. Akikről viszont úgy tartják, hogy ténylegesen is a legközelebb kerültek a Gyűrűhöz, teljesen mások. Egyikük állítólag James Horner volt, aki fenti kollégáihoz hasonlóan nagymúltú és népszerű zeneszerző, és ráadásul sok esetben bebizonyította már, hogy nem ijed meg a nagyobb volumenű munkáktól sem; míg a másik a "Drakula" komponistája, Wojciech Kilar. A horneres szál - ha igaz volt egyáltalán - végül elhalt, Kilar viszont komolyabban is elkezdhetett játszani a gondolattal, miszerint ő lesz A Gyűrűk Zeneszerzője. Bár a hírek szerint gondolkozott témákon, végül elriasztotta az a többéves kötöttség, illetve munka, mely egy ekkora projekttel járt volna, és ne feledjük azt sem, hogy ekkor már hetvenedik életéve betöltése felé közeledett. Elérkezett hát Howard Shore ideje.

Nevének nyilvánosságra hozását felhúzott szemöldökkel néző laikusok és értetlen Gyűrű-rajongók különféle megnyilvánulásai követték. Shore ugyanis egy csak szűk körben ismert, alternatív stílusú komponistának számított, akiről egy filmzenékkel nem foglalkozó ember még életében nem hallott. Pedig nem éppen rövid múltat tudhatott már akkor sem magáénak, de filmjei többnyire olyanok voltak, amelyeknél nem a zene vált népszerűvé, noha a hangulatból hibádzott volna valami nélküle. A művész elsősorban a nem kifejezetten kutyás vígjátékok rendezőjeként számon tartott David Cronenberg, és a hasonló beállítottságú David Fincher házi zeneszerzőjeként volt nevezetes, kiknek borongós látásmódja nem is találhatott volna megfelelőbb kiegészítésre Shore nyomasztó zenéinél. Olyan alkotások születtek meg ebbből az együttműködésből, mint például "A légy", illetve a "He7edik". Én már ekkor is kedveltem a komponistát, és biztos voltam abban, nem ok nélkül esett rá a választás, így talán még semmilyen filmzenét nem vártam akkora izgalommal, mint Középfölde dallamait.

Elismerem a feljebb emlegetett zeneszerzők tehetségét, akikre a rajongók számítottak, és biztos vagyok benne, hogy mindannyian megoldották volna a feladatot, azonban velük ellentétben Shore-nak nem volt éppen sok lehetősége korábban, hogy tehetségét teljes egészében megmutassa. Bár Howardunk jól elvolt abban a rétegfilmes közegben, melyet neki rendelt a hollywoodi sors, ezzel szemben a kínálkozó lehetőséget utolsó szalmaszálként megragadva tört ki a skatulyából. A trilógia bámulatos zenéjében én egyfajta - jó értelemben vett - bizonyítási kényszert is érzek, mert Shore tudta, többre hivatott annál, hogy tulajdonképpen kiszámíthatóan monoton, egyben védjegyévé vált stílusát sokadszorra alkalmazza a sokadik thrillernél. A szerző tehát feltehetően a létező összes ötletét, a fejében zsongó legapróbb dallamtöredéket is beletette a készülő műbe, mint soha vissza nem térő lehetőségbe, és mindebben ihletforrásként a forgatási helyszín, a páratlan szépségű új-zélandi táj volt a segítségére. Shore - olyan művész lévén, aki nem ma kezdte a szakmát - a könyv ismeretében azzal már az elején tisztában volt, hogy évek lesznek szükségesek ahhoz, mire elmondhatja: mindent lefordított a zene nyelvére. Azt is tudta, hogy klasszikus szimfonikus megközelítést fog alkalmazni mindenféle elektronikus kiegészítés nélkül, mert úgy vélte, így a zene segítségével a néző jobban bele tudja helyezni egy bizonyos korba a történetet. Ha korábbi művei között tallózunk, igazából csak egyetlen olyat találunk, ami arra utal, hogy "A Gyűrűk Ura" nélkül talán mindörökre kiaknázatlanul maradtak volna ezirányú képességei. Ez pedig az Al Pacino rendezte "Richard nyomában", melynek zenéje egy hét tételből álló, méltatlanul kevéssé ismert kórusos-szimfonikus mestermű.
Mivel a Gyűrű történetét a jó és a rossz közötti küzdelem szövi át, ezért ez egy olyan zeneszerzőt igényelt, aki mindkét oldalon jártas. Azt már világossá tettem, hogy a Gonosz zenei megjelenítése mennyire nem jelenthetett problémát a szerzőnek, de több, 2001 előtti score-jából kiderül az is: nemcsak a sötétség birodalmában érezte jól magát. Könnyedebb filmjei közül leginkább a "Senki bolondjá"-ból, a "Segítség, felnőttem!"-ből vagy a "Holdfény és Valentino"-ból volt egyértelmű, hogy ha kell, nem csakis horrorisztikus dallamokkal bír előállni, míg a drámai vonalon a "Philadelphia" score-ja lehetne a referencia.

Számomra az első fontos pont "A Gyűrű Szövetsége" zenéjében éppen a nyitó "The Prophecy". Egyrészt, mert ezzel történik a bevezetés Shore új korszakába, ízelítőt adva a későbbi témákból, másrészt ebben a trackben a különféle lendületű motívumok a hol vándorló, hol valakinél rövid időre megállapodó Gyűrű, és a miatta/érte vívott csaták történetét mesélik el a hangjegyek segítségével. A szerzemény végén óvatosan felbukkan a gyönyörű hobbit-téma is, mely a folytatásban az egyik legszebb témává fejlődik, amit valaha filmhez írtak. A következő fontos pont így természetesen a "Concerning Hobbits", hiszen ekkor látjuk először az apró termetű főhősöket, és a varázslatos aláfestés segítségével átérezhetjük közösségük békéjét. Ez később, a Bilbóra való rátaláláskor ("Many Meetings") is hallható, amikor a viszontlátás örömét sugallja, ugyanakkor vegyül bele jókora adag szomorúság is.

Az egyik leghatásosabb, többször visszatérő ötlet, amikor a Gyűrűlidércek témájához Shore a korábbi munkáiban jól bevált, a skálán lassan fölfelé lépdelő dallamsorát a felcsattanó kórus vészjósló énekével vegyíti. Ezt többször is hallhatjuk, például a "The Black Rider"-ben (bámulatos, ahogy a tétel könnyedségét félúton váratlanul maga alá gyűri a Sötétség), vagy éppen az "At the Sing of the Prancing Pony"-ban, ami mintha egy felhőszakadás tomboló viharrá alakulását mutatná be; és persze a film egyik legfantasztikusabb jelenete alatt, mikor a Lidércek lovaikon Arwent és Frodót üldözik ("Flight to the Ford").

Szintén kedvelt darabom az "A Journey in the Dark", ahol a feszült tónus fokozatosan megszűnik, és egy méltóságteljes motívummá változik át, jelezve: miként születnek a hősök. Fordulópontnak tekinthető a "The Bridge of Khazad Dum", amiben fontos szereppel bír a Szövetség motívuma, a balroggal való küzdelmet kísérő férfi és női kórus, majd az egész egy Gandalfot sirató rekviemmé válik.

A film stáblistája alatt szóló Enya-dal, a "May It Be" véleményem szerint teljesen beleilleszkedik az összképbe, főleg, hogy az énekesnő zenei világát mindig is egy olyan légies szépség jellemezte, ami alapján könnyen lehetne őt a tündék földi helytartójának tartani. Ezt sugallja a "The Council of Elrond" filmbeli elhangzásának jelenete is, ahol ez a tisztaságot éreztető hang a lehető legmegérdemeltebb környezetbe kerül. Dicsérendő az is, hogy Jacksonék a szokásokat felrúgva nem egy épp aktuális hullócsillagra gondoltak, hanem erre a reflektorfényt mindig is kerülő énekesnőre.

Enyának akad egy társa is: ő nagy kedvencem, Elizabeth Fraser, aki egykori zenekara, a Cocteau Twins (másik nagy kedvenc) megszűnése óta már nem egy film betétdalát énekelte el. Ezek közül a legjobb a Craig Armstronggal közös "This Love" (a "Kegyetlen játékok"-ból), valamint az "In Dreams" (a "Gyilkos álmok"-ból), de a Massive Attack "Tear Drop" és Peter Gabriel "Downside Up" című felvételében is hallható jellegzetes hangja. Az énekesnő a Gyűrű-trilógia első két részének score-jában működött közre, ezen a lemezen pedig a "Lothlorien"-ben énekel el egy imát Gandalfért. Eddig nem említettem Edward Rosst, aki a történet első fejezetét méltóan lezáró "The Breaking of the Fellowship"-ben a Szövetség-téma szöveges verzióját adja elő. A felvételek két helyszíne miatt pedig két zenekar, a The London Philharmonic Orchestra és a New Zealand Symhony játszotta fel a kompozíciókat, azok hatását pedig egy felnőtt- (The London Voices) meg egy gyermekkórus (The London Oratory Scholl Schola) erősítette.

Úgy gondolom, felesleges megemlítenem, hogy mennyire egységesen ünnepelték a filmzenekritikusok és a nézők a score-t, és ahogy az például "A misszió" vagy a "Gladiátor" esetében történt (de a sort folytathatnám még), hatására megsokasodott a filmzenei műfaj rajongóinak száma. Ezért az érdekesség és olvasóink szórakoztatásának kedvéért egy lehúzó kritikát kerestem elő, mely az egyetlen olyan, általam ismert negatív írás, ami nem valamelyik hazai vagy külföldi fórumból származik, hanem kifejezetten egy "szaklapból", ráadásul hazai kiadásúból. Ez nem más, mint a Cinema magazin, amelynek 2002-es márciusi számának filmzenerovatában a következő, önmagukért beszélő mondatokat olvashatjuk "A Gyűrű Szövetsége" aláfestéséről:

"Ez a zene körülbelül annyira illik a filmhez, mint egy körfűrész a karácsonyfadísz-barkácsoláshoz. Ki engedte meg Howard Shore-nak, hogy ilyen elképesztő kotyvalékot hozzon össze? A Gyűrű-rajongók nem fognak megelégedni néhány ófrancia dallammal. Értékelés: 20%"

Írásom elkészítéséhez nem az egyébként az átlagnál igényesebb, kihajtogatható (és hat eltérő verziójú) borítóval rendelkező hagyományos kiadványt, hanem a valamivel később megjelent, "limited edition" név alatt futót vettem elő. Az elnevezés ezúttal inkább a pazar kiállításra történő utalás, nem pedig limitált példányszámot jelent, hiszen gyakorlatilag bárhol meg lehetett vásárolni hazánkban is. A bordó, bőrutánzatú külsejű tokban egy füzet lapul, benne számos jól sikerült képpel, dalszövegekkel, Peter Jackson és Howard Shore szavaival, Középfölde térképével. Egyedül a lemez becsúsztatós megoldása kifogásolható, ami számomra inkább igénytelenséget szokott sugallni, még ha a hagyományos mód ezúttal valóban nem is illett volna ide. A multimédiás résszel rendelkező CD-t behelyezve egykor még látogatást tehettünk a külön erre a célra létrehozott internetes oldalon, ahol különféle bónusz anyagokat lehetett megtalálni. Mostani tesztelésem alapján minden jel arra utal, hogy ez már nem működik - ami persze nem megdöbbentő, lévén a megjelenés 2001-es. A lemezre került zenék esetében itt még semmi eltérés nincs a sima albumhoz képest, mindössze a kiadvány dizájnja célozza meg a gyűjtőket. Azonban a másik két résznél már van különbség, hiszen ezek a limited edition verziók egyre jobbak lettek.

Némileg illúziórombolónak tartanám, ha a későbbieknek a trilógiánál megjelenne a Star Wars-betegség, amely miatt éppen csak Chewbacca üvöltéseit gospeles feldolgozásban tartalmazó albumok nem jelentek még meg idáig. De persze nincs stúdió, ami ne használna ki minden lehetőséget és rajongót a bevétel növelésére, így valószínűleg az eddigieknél még jobban ki lesz aknázva a Gyűrű is - legyen ez bármekkora képzavar. Véleményem szerint viszont a film zenéjével kapcsolatosan már minden megjelent. Ha írásom az első mozi premierje környékén készül el (persze oldalunk akkor még nem létezett), mindenkinek e kiadvány beszerzését javaslom a szimpla helyett. Ám miután 2003-ban a király visszatért és sikeresen meg is koronázták, éves tolódással elkezdődött a teljes zenei anyag megjelentetése. A szándék dicséretes, hiszen bármennyire is maximálisan ki lett használva a score korábbi kiadásainál a CD játékideje, mégiscsak átlag háromórás filmekről van szó, ezért a sima lemezekről rengeteg minden le is maradt. Az első rész teljes zenei anyagát magában foglaló impozáns kollekciót tehát az eposz azon fanatikusainak ajánlanám, akik nem szeretnének lemaradni egyetlen hangjegyről sem, amit csak papírra vetett a szerző. A többiek számára ellenben bőven megfelel az a hetvenkét perc, amely a történet kronológiáját megtartva, kiválóan összeállítva reprezentálja Howard Shore monumentális munkáját. A komponista kétségkívül élete fő művének első részét tette le az asztalra, mely feledhetetlen dallamaival mindörökre helyet kapott az örökérvényű filmzenék között, a további két résszel pedig tökéletesen be is zárult a Gyűrű.