zene: Marco Beltrami
vezényel: Pete Anthony, Marco Beltrami
kiadás éve: 2011
kiadó: Varése Sarabande
játékidő: 55:39

A 2006-os "Ómen" kiváló zenéje óta engem is meglepett, milyen jelentéktelen produkciókkal rukkolt elő Marco Beltrami. Noha két Oscar-jelölésig is eljutott azóta, melyből a "Börtönvonat Yumába" westernzenéjénél én a Melquiades Estrada történetéhez írt aláfestését jobbnak tartom, "A bombák földjén"-ét pedig egyszerűen csak élvezhetetlennek. Részt vett a "Die Hard"- és a "Sikoly"-sorozat negyedik részeiben, mellette pedig minden évben volt egy műve az akció, a horror és a dráma műfajában. Dolgozott tehát, de legyünk őszinték: ez a pontos kifejezés. Évek óta az egyik legérdekesebb stílusú zeneszerzőnek tartom őt Hollywoodban, de olyan projektekbe képes bekapcsolódni, melyek olykor már az elméleti fázisban halálra van ítélve, benne pedig nincs meg az a markáns rutin, hogy (mint például Jerry Goldsmith) az értéktelen moziból minél csillogóbbat varázsoljon. Épp ezért, amikor kiderült számomra, hogy a John Carpenter által 1982-ben levezényelt "A dolog" újrájánál (illetve előzményfilmjénél) az ő hangjegyei lesznek az üres partitúrába rajzolva, szinte hangosan felnevettem, hogy tessék, már megint"...

Míg "A nyolcadik utas: a Halál" az a sci-fi-horror, amelyet fényes nappal, délelőtt, erős utcai forgalom beszűrődő zaja mellett is képes vagyok gyomorgörccsel végigülni, "A dolog" lett az, amelyet bármikor jóleső érzéssel előveszek és újranézek. Minden hibája ellenére fantasztikus filmnek tartom nagyon régóta, klausztrofób hangulata, Carpenter zseniális csendes jelenetei (helyesbítek: állandóan süvítő antarktiszi szélben elkövetett csendes jelenetei), Dean Cundey képei, a pazar szörnyek, valamint Ennio Morricone elegáns carpenteres zenéje összességében a mai napig élvezhető darabbá teszik. Hosszú idő kellett ugyan ahhoz, hogy ilyen klasszikussá érjen, és valamiért a manapság divatos újraforgatási láz nem tudta olyan formán ledönteni a lábáról, hogy egy hagyományos remake legyen belőle. A filmkészítők egy előzmény leforgatása mellett döntöttek, amelyhez Carpenter is hagyott bőven elég alapanyagot, így a rajongóknak tulajdonképpen nem is kellett másra figyelniük, mint hogy miként lesz a sokfős csapatból két norvég túlélő, hogyan kerül a véres balta az ajtóba, mi és milyen módon jut ki a hatalmas jégtömbből satöbbi.

Félelem azért volt rendesen, mielőtt a mozi elsötétült volna; ismerve a kor technikai hátterét, ma már alig beszélhetünk kézzel fogható matériáról, még egy egyszerű autósüldözés is animált, ergo egy állandóan változó küllemű szörny létrehozása sajnos sokkal inkább monitorok előtt zajlik, mint egy mechanikai műhelyben. Ez annak tükrében fájó igazán, amit például Dario Argento "Démonok" című filmjénél is megtapasztalhatunk: gyakorlatilag a werkfilm hosszabb, mint maga az eredeti mű, és a legapróbb részletekig beavat minket abba, hogyan lehet egy testrészt élethűen irányítani. Ha ezekre a nyolcvanas évek közepén képesek voltak, akkor számomra érthetetlen, hogy ma a filmgyáraknak miért nincs indíttatása erre. Egy rosszul elkészített, hangsúlyosan lebukó CGI-produktum legalább annyira lehet nevetséges, mint műanyagból és szilikonból elkészített, drótokkal és elektronikus szerkezetekkel mozgatott változata, itt sem veszíthet tehát a stúdió; az ilyen trükkökért rajongókat viszont pillanatok alatt maga mellé tudja állítani. Adódott tehát a kérdés, hogy ha tudjuk, milyen siralmas a helyzet Hollywoodban forgatókönyvírói fronton, ha elvétve találni csak jó színészeket és jól megírt dialógokat, akkor egy sci-fi-horror 2011-ben (pláne ilyen filmtörténeti őssel) miképp fog helytállni speciális effektek és látványvilág tekintetében.

Túlzás lenne azt állítanom, hogy csalódott lennék, bármennyire is szinte vérben forgó szemekkel, belül nem titkoltan kissé elutasító hangulatban ültem végig a mozit. Noha a CGI nem kerülte el a szörnyet, mégis elégséges arányban voltak jelen valós bábok és makettek, a mindenféle inak és csontok, illetve az azokat körülölelő takonyszerű trutyi tapintható hitelességgel köszönt vissza, hála többek közt a Stan Winston-iskola egyik legtehetségesebb effektmesterének, Tom Woodruff Jr.-nak, kinek keze munkája ott van a "Terminátor - A halálosztó", "A bolygó neve: Halál", a "Jumanji" vagy a "Csillagközi invázió" filmekben (nem mellékesen pedig általában az "Alien"-anyakirálynő hálátlan szerepéért is ő felelt). A norvég tudósbázis carpenteri helyszínei tökéletesen újráznak, és egy-két apróságot leszámítva minden olyan részlet helyére kerül, amely a korábbi/későbbi kalandban MacReadyéknek fejtörést okoz. Külön szerencsés húzás volt valódi norvég színészek alkalmazása, hitelességüket szó nem érheti - ilyenkor mindig eszembe jut Arnold Schwarzenegger mint orosz rendőr, és az a közhely, hogy például egy norvég karaktert valószínűleg csak egy norvég színész tud megfelelően eljátszani. Ahol az előzmény számomra döccen, az elsősorban az a sterilitás, amely egyértelműen egy tehetséges rendező hiányát érzékelteti. Az eredeti iránti tisztelgés kifogástalan, mégsincs egy összefogó egyéniség, Matthijs van Heijningen Jr. nem véreskezű karmester. A grandiózusnak szánt űrhajós végjáték alatt szinte teljesen elveszít mindent abból, amire addig büszke lehet, ezt viszont szerencsére visszarántja a precíz összekapcsolás az 1982-es film első képkockáival (valamint az egyszerűségével együtt hátborzongató Morricone-motívum felcsendülésével). Az átváltozó monstrum picit túlzóan agresszívre és gyorsra sikeredett, mint ahogy a hagyományos, hirtelen felcsattanó horror-klisékkel sem nagyon barátkoztam meg, mindezeket leszámítva azonban azt gondolom, ha nem is lesz időtálló darab, mindenképpen tisztességes meghajlás a Mester eredetije előtt, és igazából nincs senkinek szégyenkeznivalója.

Most viszont jön egy sóhaj, és kicsit úgy érzem magam, mintha azért írtam volna ennyi bevezetőt, hogy minél később kerüljön sor a kényelmetlen részre. Elöljáróban le kell szögeznem azt, hogy Beltrami kétségtelenül hozta, amihez leginkább ért: dübörög a zenekar, tempója van, kellő kiszámíthatatlansága, és helyenként tényleg elsöprő ereje. Nagyjából ennyi. Az olyan korábbi vállalásainál, ahol egy bejáratott franchise újabb fejezetének aláfestéséért felelt, mindig volt legalább egy tétel (leginkább a stáblista alatt), ahol remek átiratban hozta vissza az alapműveket. Itt szó sincs ilyesmiről: az albumot indító "God's Country Music" során felmorgó, szívdobogást imitáló basszushang (jellegzetes carpenteri zeneiség, Morricone művének gerince) az egyetlen olyan dolog, ami követi az előzményt. Ahhoz, hogy az 1982-es eredeti tényleg ijesztően üres legyen (a szó jó értelmében véve), kellett az a minimalista zenei felfogás is, amelyet Carpenter és az olasz zeneszerző kitaláltak hozzá. Ezzel szemben ezt a mozit egy tradicionális szimfonikus hangzás kíséri, ráadásul nagyon kevés értékelhető zeneiséggel vagy témával. Hosszú összhangzatok, nagyívű hullámok (rézfúvósok, timpani és cintányérok előadásában) jellemzik a score jelentős részét, és egyáltalán nem nehéz az "Alien"-filmek zenéire asszociálni, hiszen mind a három zeneszerző munkáiból kapunk ízelítőt (John Frizzelltől elnézést kell kérjek, de a Ripley-féle űrkaland számomra csupán trilógia). A disszonáns, kitartott harmóniák vagy a fuvolajáték Jerry Goldsmith munkáját, az érzékeny és törékeny hangulatú vonós motívumok James Hornert, az őrülten recsegő rézfúvósok pedig Elliot Goldenthalt idézik. Sajnos semmi Morricone, semmi Carpenter.

Elegáns és drámai főtémával ismerkedünk meg a "Road to Antarctica" során, az itt hallható háromhangos motívum egészen más hangulatot kölcsönöz a hófödte antarktiszi hegyeknek - leginkább Harald Kloser monumentális kísérleteit idézi fel az "Alien vs. Predator - A Halál a Ragadozó ellen" vagy a "Holnapután" aláfestéseiből. Azonban ezt a témát gyakorlatilag az album végéig el is felejthetjük, csak helyenként köszön néha vissza egy-egy rövid sor erejéig. A már említett trilógia zenei világa egyébként kiválóan ötvöződik Beltrami eszköztárával, tehát azt semmiképp sem lehet kijelenteni, hogy ne lenne számára abszolút hazai pálya, mégis borzasztóan hiányzik nekem egy olyasfajta zenei karakter, mint amit az "Ómen"-nek vagy a "Pokolfajzat"-nak adott. Az általános kakofón agonizáláson és a feszült atmoszférán túl akadnak izgalmas pillanatok is, ilyen a "Meet the Greet", melynek ritmusképe és hangszerelése egyike a komponista legjellemzőbb védjegyének. Semmi barátságos nincs benne (de ugyan mi bájos lehet egy vérszomjas szörny megjelenésében?), és bőven belefér a "Mimic - A júdás faj" és a "Pokolfajzat" kaotikus muzikális közegébe. Hasonló darab a "Female Persuasion" is, leginkább a meggyőző alapot nyújtó vonós staccato mélysége, a szinte fájdalmas, de mégis hangulatos nagyzenekari hullámok, valamint a főtéma felbukkanása miatt. Kifejezetten gusztustalan viszont, ami az "Antarctic Standoff" közepén történik; direkt lövöm le a poént, mert az ablakok törtek bele a csendes pillanatot követő ordenáré zenekari csattanás következtében (ilyen még jön a "Sander Sucks at Hiding" során is, de ott legalább a fél ütemmel hamarabb induló fuvola ráhangol a borzalomra). Hosszú tétovaságot követően az ilyen váltás egyáltalán nem tesz jót a türelemnek, ráadásul elképzelni nem tudom, hogy ez bárki számára élvezetet nyújt - mondom úgy, hogy elkötelezett rajongója vagyok a horrorzenéknek.

A "Meating of the Minds" lehet a már említett "Meet the Greet" azonos jellegű folytatása, itt is megkapjuk a szerzőtől megszokott egyedi hangvételt a főtémával együtt, ezt követően viszont az utolsó két tételig gyakorlatilag ugyanabban a hangnemben, szinte ugyanolyan alapon követik egymást a feszült megoldások, a riadt csattanások és a párhangos szólamok (egy érdekesség: a "Sander Bucks" című, rövidke és dinamikus tétel egy mókás anagrammája Beltrami mostanában állandónak tekinthető asszisztense, Buck Sanders nevének, aki ezen album létrejöttén is jelentősen segédkezett). A "The End" szép csellójátéka feledteti velünk az addigi kellemetlen (vagy mondhatnám úgy is, hogy zeneileg értelmetlen) pillanatokat, és rejtély számomra, hogy miért nem találtak ennek a drámaiságnak picivel több teret a film és a zene egésze során. Ezt az érzelemdús hangulatot fergeteges finálévá varázsolja a "How Did You Know?"-ban, mely persze messze nem olyan ünnepélyes, mint mondjuk a klasszikusnak számító "Adagio" című tétel Elliot Goldenthal "A végső megoldás: Halál"-jának zenéjéből, viszont bőven belefér Beltrami legjobbjai közé.

Az a helyzet állt elő ezen közel egyórás album kapcsán, hogy mind a nyitány, mind a lezárás egy-két tétele hangulatos (pláne a hófúvás effektusa, amely az első és utolsó másodpercekben tökéletes keretbe foglalja a kompozíciót), közte pedig még nagyjából ugyanennyi viszonylag értékes tételt lehet kiemelni. Ám ez szinte nincs fele sem a teljes zenei anyagnak, és hiába a precíz és tökéletes megszólalás, illetve az egyenletesnek tekinthető hangulat, összességében nem kifejezetten nyerő zenei élmény. Teljesen evidens, hogy Marco Beltrami iszonyatosan jó egyénisége a szakmának, és a műfaji korlátokat szigorúan betartva nemcsak, hogy mindig hozza a kötelezőt, de egyéni megszólalása olykor páratlan pillanatokat szerez, mégis olyan érzésem van vele kapcsolatban, hogy egyike lesz a "lehetett volna, de sosem lett A-listás" zeneszerzőknek. Talán pont olyan, mint "A dolog" előzményfilmjének rendezője: szüksége lenne egyfajta olyan erőszakosságra, mint ami Jerry Goldsmithben, Elmer Bernsteinben vagy James Hornerben mindig is ott volt, és jóval nagyobb teret kellene kiharcolnia magának ezekben a produkciókban. Még mindig nagyon várom, hogy egyszer egy kifogástalan muzsikával rukkoljon elő. Ez pedig most megint nem az lett.