zene: Alexandre Desplat
vezényel: Alexandre Desplat
kiadás éve: 2009
kiadó: E1 Entertainment/Summit
játékidő: 72:11

Az "Alkonyat"-széria első részének zenéjét kiveséző írásomban tettem az alábbi megjegyzést: "...talán annyira nem csöpögős, hogy az erősebb nem képviselőit ne kötné le másfél óra erejéig, de tény, hogy ez nagyon nem nekünk lett kitalálva." Nos, ezt a véleményemet a második film esetében már a legnagyobb jóindulattal sem tudom tartani, mivel valami olyan más univerzumba lépett ezzel a mozival a "Twilight Saga", ami nemhogy férfi, de még érettebb korú nő embertársaimat sem hiszem, hogy a legcsekélyebb formában is lekötné. Persze mondhatjuk, hogy mi más is lenne várható egy olyan filmtől, aminek tinilányok jelentette célcsoportja nemigen igényli az érzelmi, pláne az értelmi racionalitást. Ugyan ez az állítás messzemenőkig el is fogadható, ellenben nem ártott volna elérni azt, hogy a filmre a tinilányok által elcipelt fiúk ne nézzenek már az első negyedórát követően ötpercenként az órájukra.

Az első rész esetében voltak olyan kritikák, melyek arról szóltak, hogy a rendező, Catherine Hardwicke majdnem megbuktatta a "Harry Potter"-mozik utódjának szánt regényfolyam bemutatkozó filmjét. Látva a második részt, azt kell mondanom, Hardwicke nemhogy a bukás közelében nem járt, hanem kisebb csodát tett, mivel a "The Twilight Saga - Újhold"-dal bebizonyosodott, hogy ez az egész "Twilight"-világ úgy, ahogy van nem filmre való, legalábbis nem kasszasikernek. Az pedig, hogy a borzalmas minőség ellenére mégis busásan megtérült mindkét fejezet, tulajdonképpen csak a csodának, pontosabban a begőzölt tinilányok hadának volt köszönhető. A második részhez Chris Weitz lett rendezőnek szerződtetve, aki tisztességes filmes iparosnak számít, az "Amerikai pité"-kkel szép sikert is elkönyvelhetett, és egyéb filmjeire (például: "Egy fiúról") se lehet sok panasz. Ugyanakkor például "Az arany iránytű" bukása is az ő nevéhez fűződik, ami egy szintén elég népszerű regénytrilógia első könyvéből készült, és mint ismert, csúfos kudarc lett a vége. Igazából egyik mozi esetében sem lehet Weitz nyakába varrni a sok kívánnivalót maga után hagyó minőséget, hiszen "Az arany iránytű" véleményem szerint gyakorlatilag megfilmesíthetetlen, a "Twilight"-széria megítélése pedig erősen függ a néző elsődleges és másodlagos nemi jellegétől, illetve ezek fejlettségi szintjétől. A "The Twilight Saga - Újhold" a történet adta lehetőségek keretei között tisztességesen meg van rendezve, bár a vágónak hagyni kellett volna, hogy szabadabban csattogtassa az ollóját.

A modern "Rómeó és Júlia"-történet új fejezetet vesz, amikor is a vámpírba szerelmes Bellát -szívszorító- keretek között dobja a vérszívó Cullen család legifjabb tagja, Edward. Mindehhez a legalkalmasabb helyszínnek az erdő közepét találja, ahol aztán a sokkoló hír bejelentése után jól ott is hagyja a lányt. Bella annak rendje és módja szerint el is téved a sötétben, de persze megmenekül, mert rátalál egy titokzatos félmeztelen indián férfi, akiről később kiderül, hogy a helyi vérfarkas klán vezére. Telnek a hónapok, miközben Bella egyre csak epekedik Edward után, de mivel az nem jelentkezik, így gyerekkori barátjával, Jacobbal kezd egyre szorosabb kapcsolatba kerülni. Nagy bánatára azonban ez a fiú is elfordul tőle, akinek minderre jó oka is van, hiszen megtudja magáról, hogy vérfarkas. Bella számára a tinédzser l'amournak ezzel gyakorlatilag befellegzett, ezért véget szándékozik vetni életének. Persze, ha ez sikerülne, akkor nem lehetne harmadik rész, vagy esetleg zombiként térhetne vissza (hogy a vámpír és a vérfarkas mellett egy harmadik klasszikus horrorszereplőt is behozzunk a képbe), de lássuk be, mivel kevés tinilány tudna azonosulni egy oszlófélben lévő főhősnővel, ezért ezt a variációt el kellett vetnie a szerzőnek. Tehát Bella ugyan megmenekül, azonban Edwardhoz csak a téves halálhír érkezik meg, így ő is az öngyilkosság mellett dönt. Szerencsére az írónő, Stephenie Meyer a végére mégsem másolta le teljesen Shakespeare Rómeó és Júliájának sztoriját, így akad eltérés is.

Jómagam kétféle formában szoktam zenét hallgatni, vagy teljes odakoncentrálással, vagy háttérzeneként. Alexandre Desplat ezen score-ja is sokáig az utóbbi csoportba tartozott. Nagyjából háromszori meghallgatás után elkönyveltem úgy, mint remek főtémát rejtő, de kissé lapos alkotást. Aztán a film megtekintése után, már tudván, hogy egy írásos véleményt is szentelni kívánok a zenének, újra és újra meghallgattam, immáron nagy odafigyeléssel. Persze véleményem hamar megváltozott, hiszen a sok apróságot és kimunkált részletet felületes hallgatással korábban nem vettem észre - ezek után a CD beszerzése se váratott sokat magára. Desplat amúgy is rengeteg jó zenével örvendeztette meg az embert az elmúlt öt-hat évben, az "Újhold" pedig ezek között is előkelő helyet foglal el.

Weitz "Az arany iránytű" esetében dolgozott először a zeneszerzővel, és ebből fakadóan a "Twilight Saga" második részéhez is hozta magával. Az említett gyermekfantasy zenéjéből is kiderült, hogy rendező szeretheti, ha komponistája témákban gondolkozik, igaz "Az arany iránytű"-ben a tervezett, de meg nem valósult trilógia teljes zenei motívumkészletét felvonultatta Desplat, így egy kicsit már túltematizált is lett a score. Mindez az "Újhold" esetében már nem történt meg. Desplat nem használta Carter Burwell az első részhez kidolgozott főtémáját, ehelyett írt egy újat, illetve emellé még további kiegészítő témákat is komponált. Továbbá elvetette Burwell rockos, modernebb stílusát is, mindezzel pedig a kemény rajongók nemtetszését is kiváltotta.

Mivel a második rész lényegét inkább a szerelem és a szeretett ember iránti vágyódás jellemzi, ezért a score is jóval romantikusabb hangvételt igényelt Burwell rideg elképzelésénél. Desplat elegáns nagyzenekari kompozíciókat álmodott meg a film alá, mindezt pedig még saját stíluselemeivel is fűszerezte, így néhol minimalista megoldásokat, néhol oszcilláló basszusokat hallunk. A főtéma idővel valószínűleg egy igazi klasszikusnak fog számítani, hiszen a romantikus motívum könnyen megjegyezhető, dúdolható, magával ragadó, ha kell, lendületes, ha kell, bensőséges, megható hangvételű. Az első track foglalja össze a legjobban, hogy milyen mélységek rejtőznek ebben a témában. Először zongorán, majd vonósok tolmácsolásában halljuk, de szimplán zongorára írt verziója is van, ez azonban a score albumra nem került fel, mivel valamilyen furcsa okból csak a soundtrack lemezen lett elérhető. A gyengéd romantikus tétel között néha-néha felfedezhetünk egy-két más stílusú tracket is. Ilyen a titokzatos, enyhén horrorisztikus "Bella Dreams", vagy a tempós "Blood Sample", illetve a feszültséggel teli "Werewolves". És bár ezen tételek is igen jól sikerültek, de mégsem ezek miatt lett ez a score ennyire szép darab. Sokkal inkább a drámai, gyengéd trackek jelentik a lemez fő vonzerejét.

A "Romeo & Juliet" úgy lesz kiemelkedő tétel, hogy a zseniális vezérdallam például el sem hangzik benne, de ugyanígy nem erre épül a viszonylag hosszú, szintén megható "Edward Leaves" sem - ezekben egyébként egy szintén bámulatos mellékmotívum fedezhető fel, amit talán Edward témájának is nevezhetünk. Szintén ezekkel játszik el a szerző a melankolikus "Memories of Edward"-ban is. Ugyancsak ezt fejleszti tovább a "Dreamcatcher" is, mely a maga visszafogott csilingelős hangjaival az album egyik csúcspontja. A filmet záró zenét, a szívhez szóló "Marry Me, Bellá"-t is ezekre a szelíd, csengő xilofonhangokra építette a szerző. Több alig kétperces tétel is született a filmhez, ezek döntően a főtéma különböző interpretációi, ezek közül különösen szép a nagyzenekar visszafogott játékára épülő "Adrenaline", ami gyönyörű katarzisban tör ki.

Mivel a történetben vérfarkasok és vámpírok a főszereplők, ebből kifolyólag horrorisztikus szcénák is helyet kaptak a filmben. Ugyanakkor az ezen jelenetekhez született kompozíciók lényegesen ijesztőbbek, mint maguk a képek, és ez egyfelől dicséret Desplat-nak, másfelől súlyos kritika a filmnek. Ilyen track a "Wolves v. Vampire" vagy a "Victoria". A "Volturi Waltz" az Olaszországban élő, Volturi névre hallgató vezető vámpírklán történetét bemutató jelenet alatt hallható. Erősen érződik benne Nino Rota "A keresztapa"-zenéjének stílusa, és számomra kissé fura, hogy a zeneszerzők rendre Rota muzsikájához hasonló dallamokat írnak, ha egy film valamely jelenete Olaszországban játszódik. Említésre érdemes tétel még az "Almost a Kiss", melyben elég könnyen felfedezhetjük a "Lost Eltűntek" zenéjének egyik igen jellegzetes dallamát, a sorozatmuzsika adott trackjének tempként való alkalmazását nehéz is lenne titkolni.

A rendkívül kifinomult és ízléses score lényegesen jobb filmet érdemelt volna, mivel klasszisokkal különb annál, mint amihez íródott. A vezérdallam a romantikus főtémák között minden bizonnyal egy örök klasszikus lesz, mint ahogyan abban is biztos vagyok, hogy a minőségi romantikus dallamokra fogékony zeneszeretők egyik gyakran hallgatott albumává válik az "Újhold" score-ja.