Végre láttam mobiltelefont bevetésben: a zsaru a gyilkossal furikázik, nem tud beszélni, ám titokban bekapcsolja a készüléket, és az őrsön máris tudják, hová kell száguldani. Nagyjából ennyi volt a használható tanulság Joe Charbanic A leselkedő című mozijából. Pedig az angyalarcú Keanu Reeves játssza a rossz embert, ami azért jó dobás, mert eddig általában úgy volt, hogy első ránézésre tudtad, kiben mi lakik: a haramia - torz fazon. Bár érezhető, hogy a rendező azért nem akar nagyon kilógni a sorból, kicsit elcsúfítja a szép Keanu Reevest, tud ő gonosztevő arcot is (ha nem ő, akkor a sminkes, mindegy).
A mesemodell azonban molyrágott: a gyilkos és üldözője egymástól függnek, össze vannak kapcsolva, macska-egér harcot vívnak egymás ellen - régi trükk. Itt annyi az újítás, hogy valami rejtvény révén lelkileg is rokonok. (Persze a rejtvényt nem oldják meg...) A játék és a színészi teljesítmény szempontjából ehhez az kell, hogy James Spader (a zsaru) legalább annyit tudjon, mint Reeves - és mit tesz isten, itt lejátssza a vászonról az angyalarcút: gondterhelt, szakadt és kiszámíthatatlan. Szóval nagymenő lett, ha máshol nem, itt igen.
Sorozatgyilkos - ez is hányadszor, istenem. Itt úgy gondolták, az fogja feldobni a közhelysztorit, hogy Reeves előre megmondja, ki következik, sőt a kiszemelt áldozat fotóját, az elkövetés időpontját is leadja a Cégnél - aztán indul a verseny, belehúznak. Vagyis játszanak. Nyilván első kettőre nem megy (nem mondom meg, hány hullába kerül a játék), de aztán jön egy isteni ötlet: a gyilkos a nyomozót is kilesi, őt is figyeli-követi, együtt lifteznek, de a zsaru nem veszi észre. Az egymást keresők másutt is egymás mellett mennek el - hiába. Annyira, hogy például a dekás két lépésre áll az áldozattól - képről ismeri -, mégsem kerül a látóterébe, nem tud rajta segíteni. Azért mondtam, hogy szuper ötlet, mert ha földszintes módon is, de a korszellem villan elő belőle: úgy megyünk el egymás mellett, hogy fogalmunk sincs róla, már-már megtaláljuk a barátot, érintjük szerelmünket, aztán mégis továbbmegyünk, mert vakok vagyunk. Az ötlet - mondom - szuper, de a rendező nem dolgozza ki, láthatóan nem kell neki, jobban fekszik neki a pirotechnika, az éjszakai autóverseny, szóval a közhelyek otthonos zűrje. Vérről nem beszélek, azt itt elég rafináltan folyatják.
Ha nem tűnt volna fel, hogy gyilkos és üldözője egymásba vannak akadva, mondhatnám testvérek az őrületben, akkor ott a pszichiáter (Marisa Tomei), tőle megtudhatjuk, hogy nemcsak a leskelődő, de a zsaru is klinikai eset: valahol hallották, hogy tikkesek nélkül nincs thriller. Más kérdés, hogy bénán vezetik fel ezt a rokonságot: a dekás első rohamakor fecskendőt húz elő, mire azt hihetnénk, drogos. Csak később rágják szájunkba a tényállást.
Érdekes, hogy az áldozatok - filmes szemmel - nem érdekesek: átlagos, inkább semmilyen lányok - tán abból a megfontolásból, hogy ha volna egyéniségük, az félrevinné a hatást. Tévedés. Izgalmasabb, mert többrétegű lenne a sztori, ha egy fonalat onnan indítana, ki az áldozat, hogyan látjuk az ő szemével a sorozatgyilkost, aztán látnánk a zsaru szemszögéből, közben őt-magát a saját szemével - a képek egymásra vetítésével amúgy is játszik a film, elmenne ez is. De ebbe a szimpla mesébe ez már nem fér bele, mert a rendező klipszerűen komponál, rövid vacak snittek, szándékosan elrontott képek (hogy dokuszerű legyen a mozi!), meg agyonzenélt üresjáratok - hátha azok viszik a sztorit. Nem viszik.
Néha úgy tűnik nekem, hogy Keanu Reeves azon révedezik két hulla között, mi a fenének vállalta el ezt a szerepet...
