Tíz kicsi gyilkos

A legfontosabb könyveket többször kell elolvasni. A krimik általában nem tartoznak ebbe a csoportba: addig tart az izgalom, amíg a gyilkos személye ismeretlen. És ez a színpadon sokszorosan igaz. Ráadásul a bűn a megfejthetetlenséget, a bűnügy pedig a törvényszerű lelepleződést hordozza magában. Ám a színpadra vihető legkegyetlenebb bűntény is úgy aránylik a bűnhöz, mint a Trabanttal megvalósított sebességtúllépés a száguldás gondolatához.

A krimit nem sorolták a magas irodalomhoz, de a kabaréval sem került egy szintre. Ennek hála a színpadra vitt bűnügyi történetek ugyanúgy hiánycikknek számítottak, mint a színvonalas bulvárdarabok. A Macbeth és az esztrád között nem létezett az a bizonyos hiányzó láncszem, ami összekapcsolná a magasra helyezett művészetet a szórakoztatással.

A Vidám Színpad a vezetőváltás óta arra törekszik, hogy a szórakoztató ne az olcsó szinonimája legyen. A Shakespeare-vígjátékok után most egy másik angol szerzőt, Agatha Christie-t tűztek műsorra. Az "...és már senki sem" cím politikailag korrektül a Tíz kicsi négert jelenti. Az ismert történetben tíz ember egy ismeretlen úrnak a vendégeként egy elzárt szigeten gyűlik össze. Ám a meghívó késni látszik, és a kellemes hétvége helyett kellemetlen ítélet vár a meghívottakra: mindegyikük életében van egy elrejteni vágyott pillanat, amiért halált érdemelnek. Ha jogilag nem is bűnösök, erkölcsileg mindenképpen azok.

Mindennek a nyaraló zárt terében kell eldőlnie: a gyilkos csakis a tíz vendég között lehet. Tipikus a huis clos: ez a dramaturgiai lehetőség. És mögötte ott van a letagadott bűn: tíz emberből tíz bűnös, ha elismerik ezt, ha nem. Miért ne lenne bűnük, ha van? És akad, akit csak az zavar e semmiben, hogy lesz-e reggeli a szakácsnő meggyilkolása után; van, aki menekülni akar, van, aki megadja magát. Szégyenük túléli őket. Ez az egzisztencialista olvasat. S mivel egy versike sorai válnak valóra, a világ szövegként igazolódik. Ez lenne a posztmodern értelmezés.

Szerencsére Simon Balázs rendezése nem esik bele ezekbe a csapdákba. Nem veszi többnek a darabot, mint ami: kriminek. Erre utal a darab vége is: az "...és már senki sem" végén van happy end: egy férfi és egy nő megmenekül, és halk gramofonszóra táncolni kezd. Új Ádám és Éva, vagy a műfaji elvárások diadala? Mindkét lehetőség meglehetősen ironikus.

A krimi legfontosabb szerepei meglehetősen sablonosak: van a gyilkos, aki megpróbálja leplezni magát, a nyomozó, aki keresztes lovagként indul a felborított világrend helyreállítására. Ám amíg egy sztereotípia unalmas, sok otthonossá válhat: és ez az "...és már senki sem" titka. A gentlemanlike vizsgálóbíró (Benedek Miklós), a visszavonult katonatiszt (Verebély Iván), a talpraesett titkárnő (Kovács Vanda), a némaságba menekült inas (Varga Zoltán) ugyanúgy ismert séma szerintiek, mint a többiek. És ezeket a sablonokat használja fel Galambos Péter díszlete és Kárpáti Enikő jelmeze is.

Ha jó színészek játsszák a sztereotípiákat, nem akarnak többet a szereptől, mint amennyi benne van. És a néző is azt kapja, amit vár: két óra szórakozást. És ez egyáltalán nem kevés.