Röpke időutazás a hatvanas évekbe. Nem szex. Nem drog. Nem rock 'n roll. Hidegháború. Mégpedig a javából. A kubai válság nosztalgiája ez. A régi idők könnyáztatta megidézése. Amikor még szép volt a világ! Legalábbis kétpólusú.
Egy szép napon, 1962-ben, a szovjetek a baráti Kuba forradalmi területére rakétákat telepítettek, amit persze az éber amerikaiak szinte rögtön észrevettek. S lőn aggódás, ijedtség és jaj. Közelben az atom. Mitévők legyenek? Háború? Tárgyalás? Miegymás? Összeültek az okosok. S napot-napra, éjt-éjre halmozva törték a fejüket, mi is legyen. Világbéke. Stabilitás. No, meg a nimbusz. Az ebadta nimbusz. Hogy, mi, ugyebár nem. Vagy ha igen, akkor sem úgy. Kennedy beszél tanácsadóval, tanácsadó öcscsel, öcs Hruscsovval, titkosszolga az idegen kémmel. S oda és vissza. És Fehér-ház. És Pentagon. És ki-tudja titkos bázis. Meg snájdig pilóták, kapitányok. Kik, ha kell, akkor. Mindez tizenhárom hosszú napon és száznegyvenöt hosszú percen keresztül.
Ijesztő módon elbagtellizált történet ez. Suta, történelemcsináló propagandafilm. Melyből nem derül ki a valós, avagy vélt veszély, mely a világot fenyegette. Csupán felületes és hiperrealisztikusan aprólékos dokumentumfeldolgozást láthatunk, némi negédes sziruppal felengedve. Bepillantás a nagyemberek hétköznapjaiba. Kiktől a világ sorsa függött. Ugyanúgy anyáztak ők is. Azonosulhatunk. Meg futkároztak a hosszú folyosókon. Titkos telefonokon beszélgettek. Fekete autókban furikáztak netuddhova. Titkos üzeneteket váltottak. S a végére össze is hoztak valamit.
A főszereplő Kevin Costner. A hosszú filmek színésze. Ki mindig az elnök mellett áll. Most éppen titkos tanácsadó. Kinek irodája közvetlenül az ovális iroda mellett van. Komoly tekintetű. Szépen merengő. Magvas gondolatú. Általa látjuk az események fordulatait és kibontakozását. Érett arca és őszes halántéka már-már feledteti színészi játékának hiányát, de oly sokszor villan fel a vásznon, hogy azt kell hinni, megállt az idő.
Pedig az alkotók a katasztrófa szélére sodródott világ (s főleg Amerika) kétségbeesett és rémült vergődését kívánták filmre vinni, a megoldások-, a történelem embereinek (emberének) szemszögéből. De ez nem a mi történelmünk. Ebben a formában nem. A patetikusan torokszorító büszkeség itt Európában nem jön át, hányinger lesz belőle. Ez egy amerikaiaknak készült film. Nemzettudat-élesztő, -ébrentartó. Ideát valami másra volna szükség, nem a már amúgy is velőig amerikanizálódott népek történelemre-ébresztésére. Főleg nem ilyen formában, mely még élményt sem nyújt. Csak rétestésztát.
Persze tanulságnak jó. Beülni a moziba. Megismerni egy kort. Egy korszakot. Történelmi eseményeket. Történelmi alakokat. Sorsfordító pillanatokat. Ez fontos. De erre ott a Spektrum. Talán még izgalmas is lesz. Nem percre pontos unalom.
