Mint arról múlt heti számunkban hírt adtunk, van még egy magyar résztvevője az 59. Velencei Filmfesztiválnak. Buvári Tamás Posztkatona című kisjátékfilmje mellett, tehát az animációs filmek szekciójában is érdekeltek vagyunk, Péterffy Zsófia alig nyolcperces festménymozijával. Ez annál is nagyobb szó, hiszen a műfajban nekünk igen magasan van a léc. Az utolsó magyar résztvevő, Csermák Tibor Piros pöttyös labda című munkája Ezüst Oroszlánt nyert. Mikor is? 1964-ben. Azóta magyar animáció nem járt ezen a filmfesztiválon. Az idei kecskeméti Animációs Filmszemle nagydíját is elhódító alkotástól tehát igazi kalózcsíny, hogy harmincnyolc év hánykódás után behajózott Marco Polo (bocs, érte sem tenném tűzbe a kezem) városába.
H
Már a cím beszédes, azt kapjuk, amit ígér, a szőke és éhes Jenny történetét, egy festett filmen, így csak egy eldöntendő kérdés marad ránk. Miféle is a vászon, amit bámulunk. Biztos vetítővászon? Vagy a huszadik század legelejének francia expresszionistái által vaskos pemzlivel összekent? Mind a kettő! Egyik se: persze, a tizenhét vitorla vászna.
Más kérdés a bámulás, hogy tényleg bámuljuk-e. A film hazai forgalmazásáról egyelőre nincsen hírünk, tán ezért is jó egy ilyen magas meghívó. Híre megy a dolognak, s talán hamar valami jobb játékfilm előtt lemegy, s míg a nagyfilm kitart, addig műsoron marad. Meglátjuk - majd akkor.
A bosszú balladája, az ártatlannak, ki a címet csak levette, s - egyébként bölcsen - nem kereste, hogy honnan is vétetett, egy jelentősebb ráadás lehet, mit a vége főcím tudat, a Faludy-féle Villonban keresendő. S érdemes keresni, akár csak azért is, hogy lássuk, a dolgozat hűséges adaptáció. E formulában a "hűséges" persze azt jelenti, hogy megvan benne a szükséges hozzáadott érték, szóval nemcsak az a plusz, amit az idegen anyag, az animáció maga hozzátesz, hanem az alkotói többlet. És így, első látásra úgy tűnik, az egészben ez a legérdekesebb: a bosszúálló Péterffy.
Emlékeznek még Michelangelo Antonioni filmjére, a Zabriskie Pointra? Milyen hamar legenda lett, aligha érdemtelenül, pedig megesküszöm, az életmű csúcsaitól messzeeső darab. Maradjunk annyiban: a zseni válasza a kor (a korszak) által tálcán kínált álproblémakör kihívására. Legenda a legendában: a finálé, a női főszereplő szeme előtt (képzeletében) újra meg újra, és megint és megint fölrobbanó bazi nagy irodaház képe, amiről eddig azt hittem, khm, kicsit tán meghaladott. Romlandóbb a málnánál vagy a halnál. S most viszontlátom. Ám nem csak a végén.
Péterffy Zsófia filmjének az első kockáitól az utolsókig ezek a robbanások tartanak ki. Ott vannak már a bevezető, az elbeszélő szakaszban, s akkor is, amikor minden fán ötven ember lebeg, és hullák rút farával jár táncot az est szele.
Gondolom, direkte a hivatásáról beszél végig a rendező. Fölmutatni a megaláztatást, a megszomorítást, és elégtételt adni, ki-ki mit tud. Amit csak Jenny tud, és amit csak egy festményanimáció.
