Halálos betegséggel viccelődni csak jó ízléssel és legfőképpen milligrammra kimért arányérzékkel lehet. Ugyanis ha a humorra kerül túlságosan nagy hangsúly, félő, hogy a súlyos kórság háttérbe szorul, s egy csapásra bagatellé válik, viszont ha sötét tónusok uralkodnak el az opuson, a könnyed szellemeskedés kínosan sülhet el, mi több, nyomasztó feszengést válthat ki a nézőkből. Levine megkapóan személyes hangvételű dramedyje épp azért figyelemreméltó diadal, mert kényes fabulájával mindvégig pengeélen táncol, mégsem vét el egyetlen lépést sem.
Méretes mozgóképes múltra tekint vissza a halálos betegségek komikus zsánerkörnyezetben való tematizálása, de az eddig felhalmozódott filmtermésre vonatkozó eszképizmust keresve sem találhatjuk a Fifti-fiftiben. Legyen az road movie-ba ágyazott vágybeteljesítő túra (Bakancslista, A mennyország kapujában, Sólymok, Az utolsó vakáció), a halál kapujában történő önfeltárás (Kezdők, Two Thousand and None), netán a beteg utolsó kívánsága körül forgó szüzsé (Műszak után, Las Vegas!, One Last Thing), az elkerülhetetlennel való szembenézést jobbára a végső kiszakadási kísérlettel, az utolsó csepp kifacsarásával teszik egyenlővé. Ezekben a filmekben a halál árnyékából csak harsány életigenléssel lehet még utoljára a napfényre merészkedni, míg az elmúlással kéz a kézben járó düh, melankólia, illetve meghasonulás olykor csak vendégként szerepelnek a filmszövegben – a Fifti-fifti ellenben a rákkal való "együttélésre", a betegség hétköznapokat kizökkentő mivoltára helyezi a hangsúlyt.
Levine egy ügyes slashert (Majd meghalnak Mandy Lane-ért) és egy pazar coming of age történetet (The Wackness) követően Will Reiser, a rákot legyűrő úriember saját tapasztalatain alapuló forgatókönyvével merészkedik kényesebb vizekre, és a betegséggel diagnosztizált Adam történetével vall arról, hogy mi és ki is fontos igazán az életben. Mikor állapotára fény derül, a 27 éves rádiós szövegíró valósága egy szemvillanás alatt feje tetejére áll, a Fifti-fifti egyik legérdekesebb vonulata és drámai magja eztán az interperszonális viszonyok feltárásában, vagyis abban rejlik, hogy Adam és a körülötte lévő emberek miként reagálnak a tragikus hírre. Túlgondoskodó édesanyja összeomlik (Anjelica Huston kitűnő), míg Alzheimer-kóros édesapja fel sem tudja fogni, min megy keresztül a fia. Felületes, önző barátnője előbb elhidegül tőle, majd elhagyja őt, így egyedül a családjára, a legjobb barátjára és egy félénk, praxisában még zöldfülű pszichiáterlányra számíthat (Anna Kendrick az Egek ura után ismét bebizonyítja, hogy generációjának egyik legtehetségesebb ifjú színésznője). Az Adamet alakító Jonathan Gordon-Levitt játéka tökéletesen egyesíti magában azt a fáradt frusztráltságot, tehetetlen dühöt és csalódottságot, ami egy halálos beteg fiatalember a felfoghatatlannal való szembesülésekor törhet elő, Levine pedig nagyszerű érzékkel illusztrálja a hétköznapok ostoba banalitását például abban a jelenetben, melyben Adam kollégái munkahelyi "bulit" szerveznek a balszerencsés srácnak. Hirtelen mindenki megértő lesz, váratlanul mindenki felajánlja a vállát, hogy Adam kisírhassa magát rajta. Adam pedig legszívesebben a Pokolra kívánná mindegyikőjüket.
A fiú komor helyzete miatt tökéletesen átérezhető, a fanyar humort katalizáló bazdmeg attitűd mellett a rák lefolyásának minden stádiumát sikerül kedves sziporkákkal átitatni, nyilvánuljon az meg kemoterápiás kezelés közben space cake-et majszoló öregurak képében, a haj szükségszerű leborotválása, esetleg sajnálat indukálta csajozás és szexuális aktus alatt. Nem is beszélve az Adam legjobb cimboráját megformáló Seth Rogenről, aki az Apatow-istállóban tökélyre fejlesztett karakterét hozza a szemmel látható személyesség nem elhanyagolható különbségével, hiszen a szkriptet jegyző Reiser barátjaként valóban végigküzdte a vásznon látottakat; Gordon-Levittel ragyogó párost alkotnak. Levine azonban szerencsére a mókás szóváltásaik közben sem téveszti szem elől a Fifti-fifti megrendítő témaválasztását: a betépett Adam arcáról csontsoványra fogyott rákos beteg hervasztja le a delíriumos mosolyt, az egyszer még vígan füvező és feleségét átölelő beteg széke egyik napról a másikra megüresedik, a terápiás céllal ajándékba kapott agár morbid módon leginkább egy beteges csontvázra hasonlít, ahogy a kopaszság gyomorba vágó látványa, az Adam fájdalmai miatt félbeszakadt lepedőgyűrés, vagy a fiú kritikus műtét előtti dühkitörése és összeomlása is a dramedy-k meghatározó hangnemkeveredésének tanítandó precedensei lehetnének. Sírva nevetni, nevetve sírni. Ambivalens érzelmeket ritkán sikerül a Fifti-fiftiben láthatóan egyesíteni.
