Radu Munteanról ezerszer elhangzott, hogy realista filmeket készít. Igen is, meg nem is. A minap azt mondta egy barátom, hogy egy ítélet-utáni világban élünk. És miközben azon gondolkoztam, hogy mi újat írhatnék Muntean új filmjéről, a Marţi după crăciunról (Ünnepek után), egyre erőteljesebben visszhangzott bennem ez a gondolat. És annál inkább elhalványult bennem az új román film realizmusát dicsőítő szempont.
De ezen túl soha nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az értelmek és értelmezések a nézőben jönnek létre és hogy a rendező a színészekkel való munkájában figyelhet a karakterek hitelességére, úgy adagolhatja a "pozitív" és "negatív" tulajdonságokat, hogy a néző inkább azonosuljon egyik szereplővel, mint a másikkal, hogy valakit szeressen, mást meg nem. Itt egy szerelmi háromszög történetében igazán könnyű lenne jó és rossz nőket ábrázolni; gyenge férfiakat, akik hagyják magukat elcsábítani; butus és ambíciózús szeretőket, akik meg akarják kaparintani maguknak a férfit; feleségeket, akik házsártosak vagy ápolatlanok, esetleg túlságosan rátelepedtek a férjükre és megfojtották őt a családi kötelékekkel és a gyereknevelési kötelezettségekkel. De nem. Radu Muntean filmje – ami legalább annyira a már jól összeszokott forgatókönyvírói trióé (Muntean mellett Alex Baciu és Răzvan Rădulescu), sokkal inkább csak ábrázol. És alapvetően mind „szép” embereket mutat a nézőnek: egy gondoskodó apát, egy szerető anyát, csupa érett, értelmes, tisztelnivaló, fizikailag (is) szép nőt.
Szemtanúi vagyunk egy őszinte szerelmi kapcsolatnak egy férfi (Mimi Brănescu) és egy nő (Maria Popistașu) között. Aztán kiderül, hogy a férfinak van családja és hogy nem halaszthatja sokáig a döntését, pedig szereti a családját és a kapcsolata mellett is kitart. Talán már túlzás is, hogy mindenki ennyire „helyesen” akar élni, már-már az a helyzet, amikor úgy tűnik, megbicsaklik a realizmus. Mert valamiért szeretünk abban hinni, hogy az emberek nem képesek "emberien" és szeretettel végigcsinálni a kényes helyzeteket, valamiért annyira hozzászoktatott minket a TV, a "megcsaltak és megbocsátok", aztán a "megcsaltak és bosszút állok", aztán a "késhegy alatt megszépítjük az asszonyt, hogy ismét nézzen rá csodálattal a férje", hogy az egészségtelen kapcsolatok válnak a hihetővé.
Egyetlenegyszer hangzik el a filmben egy tipikus kijelentés a feleség (Mirela Oprișor) részéről: "lecserélsz egy fiatalabbra?" És abban a pillanatban nincs ebben a mondatban semmi érthetetlen. A feleség kapkod és okokat keres a szakításra, hiszen egy ideális családból nem szokás kilépni. Ettől függetlenül megtörténhet – és nem kell hozzá bűnbakot keresni.
Az Ünnepek után realizmusa elsősorban nem a panelházak fizikai valóságában keresendő, de mégcsak a diszkrét kameramozgásban vagy a zenei aláfestések hiányában sem, hanem abban, hogy képes megmutatni, hogy az élet egyszerűen van. Állandóan változik és mindig az események résztvevőin múlik, hogy hogyan is alakul tovább.
Ilyen értelemben mindenképp jót tett a hazai filmgyártásnak, hogy rákényszerült a pénznélküli filmkészítésre. A díszletek hiánya és az alkotók azon igénye, hogy minden körülmények között őszinte filmet rendezzenek, egy erőteljes és hiteles irányzatnak nyitott utat, amelyben a pergő párbeszéd és a hiteles karakter, színészi játék ad értelmet a filmnek. Mert túl vagyunk azon a korszakon, amikor a konfliktus arról szól, hogy a főhős legyőzi a gonoszt. Legalábbis létezik a dualizmuson túl is egy sokkal színesebb, árnyaltabb és ebben az értelemben valóságosabb világ. És attól még, hogy megmarad a szerelmi háromszög sablon-helyzete, az, hogy ezt a szereplők hogyan élik meg és mihez kezdenek vele, az már egyéni.
