A 73 éves Maár Gyula időtlen és veretes filmmel rukkolt ki a 38. Magyar Filmszemlére. Manapság a filmforgalmazók nagy része megelégszik azzal, ha figyelemmel követi a világ (pontosabban az USA) filmbemutatóinak első heti adatait, és ennek alapján állítja össze kínálatát. A kisebb rész, az igényesebb cégek ki-kitekingetnek a különböző fesztiválokra is, és olykor megreszkírozzák néhány furcsa, trendeken kívüli alkotás bemutatását is, ám kizárólag művészfilmekre szakosodott kis mozikban, esetleg néhány "bevállalósabb" multiplex délelőtti, vagy késő esti idősávjában. Nem véletlen, hogy Maár Gyula második világháború végén, egy szerzetesi kolostorban játszódó, Simone Weil (Pilinszky magyarította) filozofikus és költői sorai alapján íródott forgatókönyvére egy fungáló filmstúdió, egy, mégoly kísérletező kedvűnek ismert producer sem látott fantáziát, kivéve.
Kivéve Tarr Bélát, aki köztudottan egy megveszekedetten szuverén jellem, aki fikarcnyit sem hajlandó feladni abból, amit helyesnek gondol. E mentalitása is hozzájárult ahhoz, hogy jelenleg ő ma az egyik legelismertebb magyar filmes a világon. Tarr Béla, és produceri cége a TT filmműhely volt az egyetlen, aki örömmel és tisztelettel melléállt a mások által szimpla őrültségnek tartott témához. Remélhetőleg mozit is találnak hozzá.
Első olvasatban egy kolostorban vagyunk, már vége a második világháborúnak, már benn vannak az oroszok. A katolikus kolostor élete ettől még/már békés is lehetne, de a külvilágban zajló változások ide is begyűrűződtek. A Zsótér Sándor alakította testvért filozófiai és hitelméleti kérdések gyötrik, amelyek már-már elemésztik őt. Állandó vitapartnere, akit Trill Zsolt, a beregszászi színház és a budapesti Új Színház művésze formál meg, furcsa, forradalmi keresztény-szocialista tanokkal opponál, ráadásul földi vonzalom is fűti őt idősebb rendtársa irányába. Székely B. Miklós alakította nyakas és szálkás arcú szerzetes konzervatív módon ragaszkodik a sok száz éves kánonhoz, ő a mozdíthatatlan bigott. Az ősz rendfőnök (Peter Fitz) mintha talaját vesztve tépelődne, míg a Haumann és Andorai által alakított testvérek kifejezetten züllött életmódot folytatnak. Olykor még hölgyvendégeket is fogadnak a más jellegű elmélyülésre tervezett puritán szerzetesi cellákban. Van, aki hosszú filozofáló monológokat préselnek ki magukból, míg beleőrülnek, mások egyszerűen addig isznak míg nem bírnak beszélni, gondolkozni. A kolostor sokszázéves regulákon és kánonokon alapuló élete felbolydult, s tagjai ki-ki a saját útját keresi vissza a hitéhez, Istenhez.
A film egy másik olvasata Maár Gyula személyes vallomása lehet az életről, a világról, a szerelemről és a házasságról. Az eleddig kizárólag magasabb rendű dolgokkal, tudománnyal, hittel, filozófiával foglalatoskodó kolostor szürke és egyhangú életébe két nő (aki tulajdonképpen egyetlen nő) hoz színt, életet. Törőcsik Mari által alakított grófnő (valamint a Cseh Annamária által felvillantott fiatalkori mása) decens, és kissé frivol figura, magától adódó természetességgel, cigarettázva sétál be a kolostorba, hogy ott ő maga töltsön italt az arra vágyóknak, Karády-lemezeket tesz fel az ódon gramofonra, táncra perdül, sőt még ruhájától is megválik egy szemérmetlen pillanatban, hogy nőként magára öltse a szerzetesi ruhát. A rend bigott, konzervatív tagjai természetesen felháborodottan imádkoznak, míg aztán a nő lassú, léha léptekkel ugyanúgy sétál ki a kolostoron kívüli ködbe, ahogyan érkezett...
Persze, lehet még sok más olvasat is. Az arra érzékenyek rögtön az elején megakadhatnak Zsótér eszmefuttatásán, hogy aztán ne szabaduljanak tőle a film vége után sem, nem sorolom. A Töredék manapság ritkán láthatóan míves, mondhatnám rusztikus, többrétegű, több olvasatú művészfilm, ehhez méltó színészi alakításokkal, operatőri munkával (Medvigy Gábor munkája) egy halkszavú, szerényen a háttérbe húzódó idős mestertől, gondolkodni és szemlélődni kész, igényes nézőknek.
