KáOsz-Carmen 7x, a Frenák Pál Társulat bemutatója a Trafóban
A Carmen-sztorit - kivéve talán azokat az amerikai középiskolásokat, akik a Rómeó és Júliát Bernsteinnek tulajdonítják - ma legtöbben Bizet népszerű operája révén ismerik. Prosper Mérimée andalúz anekdoták alapján jegyezte le az eredeti történetet a spanyol cigánylány terhére elkövetett szerelemféltéses gyilkosságról, de nem is kell ilyen messzire menni egy kis népszerű brutáliáért, hiszen a Magyarországon immár sztár kortárs tánccsapatnak nevezhető Frenák Pál Társulatnak is elég volt az első nárciszültetvénybe belegyalogolnia. Persze bagatellizálnám a dolgot, ha nem jegyezném meg, hogy az a virágágyás tele volt húsevő növényekkel.
A botanikai hasonlatot lefordítva: adott egy drámai közhely, amelyre minden egyes szereplő a maga önző módján reagál, ölel, csíp, taszít, fojt, mar, egy bokszringnek álcázott lokál vagy nőgyógyászati rendelőként funkcionáló kupleráj közepén. De álmodhatunk ide Párizst vagy Bukarestet is. A Carmenség már rég nem számít, születésről, szerelemről szó sincs, minden szétesett.
A nézőtér egybefolyik a színpad-installációval, attól csupán kötelek választják el, a táncosok onnan ki-kitörnek, így a nézők közül csak a bátrabbaknak ajánlatos a presszóasztalokhoz ülni. A küzdőtéren izmok feszülnek egymásnak, zakók, ingek és alsónadrágok zizzennek, megjelenik a már klasszikusként is emlegethető kopasz és meztelen páros, a pesti durva Ginger és Fred, Juhász Kata és Gergely Attila, majd a többi birkózó duó, trió. Érezni a hús szagát, a kiteregetett fehérneműk koránt- sem békeüzenetek, csodálkozunk, hogy minden végtag és belső rész ép marad. Táncosok, bokszolók, modellek váltják egymást a ringben - Frenák egyenesen fej nélküli sztriptíz- táncosként jelenik meg -, az első pillanatban izgatóak, majd azonnal kiderül, hogy körülbelül annyi bennük a szexualitás, mint egy parlamenti képviselőben. A körön belül lévők néha felemelik a hangjukat, majd üvöltenek, a néző pedig egy sarokba szorított vendég jogán részt vehet a játékban, vagy imádkozik, nehogy észrevegyék.Egyébként minden szép, ami testmozgás. Szigorú pajta technóval, dallamos komolyzenével és Takácsy Péter díva Klaus Nomit idéző sikkantásaival, nyögéseivel fűszerezve pedig legalább fél órán át intenzíven összeszorítja a néző gyomrát. A fél órán túl pedig a tűrőképesség határán múlik. Meditálni, bóbiskolni mindenesetre nem lehet. Kitartani érdemes. Egyrészt a Király Tamás jelmeztervező alkotta, apokaliptikus piros-fekete androgün divatrevüért, ami a sötétben elhangzó, a kinyíló hűtőszekrény kékes fénysávjához hasonlóan hátborzongató "És akkor most mi van?" mondat után hagyja kifutni a káoszt zabolátlanul. Másrészt, mert, aki úrrá tud lenni önmagán, aki nem akarja, hogy a primadonna mindenáron eltáncolja neki, hogy nyár van a szívekben, aki nem keseredik el attól, hogy itt minden olyan kegyetlen volt, durva és hideg, mint egy alabárd a múzeumi üveg alatt, az nem lesz K. O. Miért is kezdené el fűrészelni az ember körömollóval az ereit, miért is próbálna vacogva értelmezni, hiszen vérprofi előadást látott.
