Az idei Titanicon az Animáció 1.0 szekció volt az, amit már-már gyermeki izgalommal vártam, A padláson pedig igazi gyöngyszemnek bizonyult az animációs filmek forgatagában. Aki akkor lemaradt, most bepótolhatja - mozikban A padláson.
A cseh animációt a legnagyobb jóindulattal sem lehetne világhírűnek nevezni, pedig színvonalában cseppet sem marad el tengerentúli nagy testvéreitől. Bár a technika és a történetek távolról sem rokoníthatók egy Disney vagy Pixar-alkotással se - itt gondoljunk például Jan Svankmajer szürreális tárgyanimációira -, A padláson kivételesen egy olyan mese, ami az első száz százalékig CGI-animált rajzfilmet idézi meg, ám annak egy sokkal bájosabb formájában.
A történetre igazából kár is fecsérelni a szót: Pomnenkát, a padlás bájos szőke (ám meg kell hagyni cseppet irritáló) babáját elrabolja Hlava, a sötét oldal ura, a játékbaba barátai pedig útnak indulnak, hogy kiszabadítsák barátjukat a főgonosz kezei közül. Ám A padláson mesevilága csak történetében hasonlítható a Toy Storyhoz, a látvány és a technika egy egészen más szintre emeli John Lasseter ?95-ös etalonját.
Jirí Barta világában a játékok ha nem is feltétlenül szerethetőbbek, de sokkal inkább a boldog, "klasszikus" gyermekkort idézik babával, plüssmackóval és régi fabábuval, a gonoszok oldala pedig olyannyira sötétre sikeredett, hogy az egyes helyeken már kifejezetten félelmetes lehet néhány kisgyerek számára. Ezek együtt azonban egy olyan atmoszférát és hangulatot teremtenek a filmnek, amit még a legdrágább technikával készült CGI-rajzfilm sem lenne képes visszaadni. Az ódon padlás, mint helyszín és a régi játékok visszavisznek minket azokba az időkre, amikor még nem a mostanság elterjedt gagyi műanyag játékokkal volt tele egy gyerekszoba, és amikor egy baba még nem a kiüresedett tekintetű plasztiknő Barbie-babát jelentette.
A padláson a CGI-t kivéve gyakorlatilag minden jelentősebb animációs technikát hadirendbe állít, a film 90%-át kitevő bábanimációtól (stop-motion) kezdve találkozunk gyurmafigurával, fehérceruzás hullámokkal, rajzanimációval és papírkivágással, melyek együttes jelenléte páratlan élményt jelent az animációs film kedvelőinek. Ha pedig hozzáteszem, hogy pár perc erejéig még hús-vér emberek is feltűnnek a filmben, az már maga a Kánaán a hozzám hasonló animációsfilm-elvetemülteknek. Megfelelő összehangolás nélkül azonban a számtalan technika egyidejű jelenléte könnyen tönkretehette volna a filmet, de szétesettség helyett egy páratlan bájt sikerült kölcsönözniük neki.
A Toy Storyval való összehasonlítás tehát jogos, ám A padláson fő vonzereje nem a történetben, sokkal inkább abban a kisugárzásban rejlik, amit a CGI-t felváltó hagyományos technikák alkalmazása és a játékok, valamint a helyszín természetessége kölcsönöz a filmnek. Jirí Barta meséje nem csak a gyerekeket képes egy csapásra elvarázsolni, a játékok láttán a gyermekkorukat visszasíró nagymamákat ugyanúgy magával fogja ragadni a padlás lakóinak története, mint a lélekben még mindig a gyermekkorukat élő érett felnőtteket.
