zene: Steve Jablonsky
kieg. zene: H. Zimmer, T. Gire, J. Sponsler, L. Balfe, C. Duncan
vezényel: Nick Glennie-Smith
kiadás éve: 2009
kiadó: Reprise Records
játékidő: 43:56

Szégyenérzet nélkül merem bevallani, hogy két évvel ezelőtt a "Transformers" kilóra megvett, mert úgy érzem, a megalomán Michael Bayt figyelembe véve igenis jó kezekbe kerültek az óriásrobotok. A kiváló vizuális megoldások mellett adott a világnak egy új Indiana Jonest és egy új Angelina Jolie-t (mindkét állítás persze megkérdőjelezhető, de ahhoz nem fér kétség, hogy egy pillanat alatt Hollywood ölelő karjaiban találták magukat), ráadásul százötven percre sikerült teljesen kikapcsolnia még a legkőszívűbb mozibajárók agyát is. Nem csoda, ha a második rész idei bemutatója volt talán az év leginkább várt filmje, és bennem, aki totálisan tudatlan az egész Transformers-mitológiában, egy egyszerű történet köré épített pörgős akciófilmen kívül más igény nem is merült fel. A végeredmény tekintetében teljesen azonosulni tudtam az általános közvéleménnyel (annak is azon igen komoly hányadával, akik meglepődtek az első film kiváltotta önnön reakcióikon), mert a folytatás bizony nem a bukottak bosszúja, hanem a rendező ordas nagy fricskája mindazok felé, akiket a "Transformers" annak idején megbabonázott. "Nagy repkedő robotokat akartok? Naplementét helikopterekkel sivatagban? Szexbombát? Nesztek!". Aztán ezen mottótól vezérelve elzavarta a forgatókönyvírókat, több robotot rajzoltatott meg, mint ahány élő statisztát egyáltalán foglalkoztatott, szerzett mellé pár gépszerű megjelenésű pubertást valamelyik "Amerikai pité"-ből, a világot megmentő, egyszersmind a világ legjobb nőjét maga mellett tudó srácot meghagyta idióta lúzernak, s ha nincs John Turturro (korunk Bill Murray-je), akkor aztán nem is tudnám most megmondani, tetszett-e egyáltalán bármi is ebben az összevisszaságban.

Mivel a 2009-es nyár legnagyobb blockbusteréről valószínűleg minden élő embernek van (vagy lesz) kialakult véleménye, ezért a magam részéről csak a zenei aláfestéssel foglalkoznék bővebben. 2007-ben hatalmas rajongói nyomásnak eleget téve jelenhetett meg a score-album, lényegesen később, mint ahogy a betétdalos változat a polcokra került. Aztán Steve Jablonsky zenéjét úgy elkapkodták, mint az ingyen fruttit a búcsúban, s bár hivatalos adat nincs, gyanítom, hogy az eladási listákon igen előkelő helyezést tudhat magáénak. Aki lemaradt, annak jócskán a pénztárcájába kell nyúlnia, ha egy használt példányt mégis szeretne magáénak tudni, az egyik legnagyobb külföldi aukciós portálon körülbelül ötven dollárért lehet jó esélyekkel vadászni rá.

Ilyen hisztit egy instrumentális filmzene körül utoljára talán a "Gladiator" kapcsán lehetett érezni, és milyen meglepő: a római hős kalandjaihoz Hans Zimmer, míg a robotok küzdelméhez a neves zeneszerző egyik szárnysegédje követte el a zenei aláfestést. Ez pedig igen komoly fegyvertény abban a szűnni nem akaró vitában, amelyet a Zimmer-fanatikusok, illetve az önismétléseit ellenzői évek óta vívnak. A német származású komponista ugyanis úgy tűnik, megtalálta az utat a szélesebb befogadóréteg felé, akik az általános popkultúra mellé végre nagyzenekar által feljátszott művet is vesznek és hallgatnak. A jól bevált recepten pedig nem érdemes változtatni, emiatt az általa létrehozott stúdiókomplexumból, a Remote Controlból (korábbi nevén Media Ventures) futószalagon neveli ki a fiatal tanítványokat, akik ezeket a harmóniaváltásokat, illetve zenei megoldásokat tökéletesen elsajátítják, s bármilyen helyzetben kiválóan alkalmazzák. Nagyzenekarba oltott könnyűzene ez, hiszen ha jobban megfigyeljük Zimmer elmúlt tíz évének főtémáit, hozzátéve az árnyékában tevékenykedő ifjak műveit is (Ramin Djawadi, Atli Örvarsson, Henry Jackman, Steve Jablonsky, Geoff Zanelli, de ide sorolható az egykor szép reményekkel induló Nick Glennie-Smith - jelen írásunk tárgyát képező mű karmestere -, Mark Mancina, Trevor Rabin vagy Klaus Badelt is), tulajdonképpen végtelenül egyszerűen megalkotott melódiákról van szó, amelyeket olyan könnyű megtanulni és visszafütyülni, mint bármely jobban sikerült rádióslágert. Kikerülve a hangszerelési komplikációkat (amelyek miatt mondjuk a Harry Potter-franchise égisze alatt három albummal is jelentkező John Williams nevét a jelenkor még mindig csak a "Star Wars"-szal tudja azonosítani), szigorúan a bevett sémákra hagyatkozva készülnek egymás után ezek a muzsikák, és bár több mint tíz év eltelt már azóta, hogy megismertük ezek alapműveit ("Crimson Tide", "The Rock"), a most vizsgált "Transformers: Revenge of the Fallen" egy újabb Zimmer-zene, amely mintha 1999-ben íródott volna, csak most került elő.

Kíváncsi vagyok, vajon Steve Jablonsky tisztában van-e azzal, hogy a filmzenékkel komolyabban foglalkozó réteg főleg az ő nevét helyezi tetszőleges szitkozódásába, pedig a kialakult helyzethez valószínűleg neki van a legkevesebb köze? Miért is kellene szidni valakit, ha egyszer csúcskategóriájú produkcióhoz írt zenéje lett hivatalosan is out-of-print? Miért kellene bármiért is szégyenkeznie, amikor olyan emberek vettek művének hatására filmzenei lemezt, akik annak előtte egyáltalán nem is foglalkoztak ilyesmivel? És visszafordítva magam felé a kérdéseket, mint önjelölt filmzenei szakértőhöz: van-e bármi okom ilyen tények mellett bántani Jablonskyt? A válasz egyértelmű: csak azért, mert valami egyszer bejött, azt egy kicsit arcátlanság (ha finomítani akarok: unalmas) évtizedes távlatokig újra és újra megismételni az egyéniség, a bármilyen plusz hangulati, hangszerelési elem teljes hiányában. Szerencsétlen James Hornert állandóan kikezdi a kritikus tömeg, ha egy korábban megírt motívumát valami új score alatt véli újra felfedezni, és az ő esetében szokás leginkább használni az "önismétlés" szót, pedig oldalakon keresztül lehetne sorolni, micsoda zseniális muzsikái vannak egyébként a kétszeres Oscar-díjas zeneszerzőnek. Ha ő a lényegesen komplexebb művei ellenére is kereszttűzbe kerül a filmzenebarátok által, akkor ilyen megközelítésben Jablonsky jelen műve egész egyszerűen semmilyen formában nem állja meg a helyét. Imént éltem egy hasonlattal, mint hogy könnyűzenébe oltott nagyzenekari mű: kevés pop-, vagy rockzenekart tudnék mondani, akik pontosan ugyanazokból a sémákból, ugyanazokból a harmóniákból és váltásokból írják tizenakárhanyadik új albumukat, mint amelyekkel körülbelül az előző évtizedben rivaldafénybe kerültek.

Jóval összetettebb tehát az egész Transformers-dolog, illetve a változni nem akaró zimmeri hangzás elemzése, ez az előbbi bekezdésből talán kiderül, nem véletlen tehát, hogy végeláthatatlan vitaforrás. Az első rész zenéje kapcsán nem tudom nem elismerni, hogy az Autobotok zseniális főtémát kaptak; filmhez tökéletes, ezáltal filmzenei céljának megfelelő aláfestés. Kár, hogy a hangjegyek apró variálgatásával pillanatok alatt összerakhatunk legalább öt ismert Remote Control-témát a közelmúltból, amelyek persze egész más filmhez íródtak. És itt nem az a kifogás alapja, hogy általában egy zeneszerzőt fel lehet ismerni a stílusa alapján (John Williams, a huszadik és huszonegyedik század legtöbb emlékezetes főtémájának szerzője esetében is visszaismétlődnek egyéni megoldásai), hanem az, hogy e tárgyalt zenék szinte pontosan ugyanolyanok, és ez azzal egyenértékű, mint ha mondjuk Williams az Indiana Jones-témát használta volna fel összes későbbi kalandfilmjének főmotívumához.

Ennyi bőven elég a háttér megismeréséhez (egy általánosságban ezeket a zenéket már jószerével csak ellenző elemző szemszögéből), valószínűleg nem az utolsó alkalom, hogy ezen gondolatok valamilyen formában napvilágot látnak; ameddig az efféle muzsikák ismétlik önmagukat, addig ez a vélemény legalább ugyanígy előkerül majd. Ráadásul a "Transformers: Revenge of the Fallen", mint hivatalosan kiadott score-album, filmmel egyenértékű bosszú még a zenebarátok táborába újonnan belépők felé is. A százötven percnyi mozi alatt szinte végig szól zene, ezt mégis képesek voltak háromnegyed óránál is kevesebb játékidőbe kiszelektálgatni, ráadásul Jablonsky elegánsan a tizedik tételig elő sem szedi az Autobotok témáját (jóllehet, ez akár Bay számlájára is felírható, mert hát ő sem erőltette különösebben, hogy épp melyik robot kihez is tartozik), az új témák közül pedig egyik sem okoz akkora meglepetést, amely miatt nem inkább a "Gladiator"-t vagy valamelyik Karib-tengeres muzsikát rántanánk elő. Az első track például ezen felsoroltak közül bármelyikbe elfér: főleg dobok, ismétlődő rövid motívumsorral kísérő vonósok mellé rézfúvósok adják elő a témát, az apránként egyre erősebbé váló kompozícióba pedig csúcspont előtt a kórus is belép. Akárcsak egy filmzenei szintetizátor demóanyaga: így kell heroikus témát szerkeszteni. Az "Einstein's Wrong" kicsit kilóg a sorból, mert egyszerre közelít Jablonsky mentorának legjobb zenéihez (tán csak nem kihagyott a germán valamit az "Angyalok és démonok" aláfestéséből?), illetve idézi fel például James Newton Howard score-jait a korábbi Shyamalan-filmekből. A "NEST"-et szokták fórumokon kiemelten gyűlölni, mert egyébként is elég kevesen barátkoznak meg a gondolattal, hogy vajon a Linkin Parknak mi köze lehetett a szimfonikus aláfestéshez. Pedig ez a legegyértelműbb közös halmaza a könnyű-, és a filmzenéknek, és ha végig kísérné dob és ének, simán a rockbanda egyik legerősebb zenéje lehetne (mint ahogy a "New Divide" pont a nagyzenekari betétek hiánya miatt kihagyott ziccer maradt). Ez a téma filmben jóval gyakrabban visszatér, mint a kiadott score során, és ha ennek egyszerűen csak jogi okai vannak, akkor aztán tényleg semmi értelme nem volt ennek a kooperációnak.

Az album igazi problémái a "The Shard"-nál kezdődnek: az efféle szimpla akciódús kíséreteknek se szeri, se száma az elmúlt évekből, motívumok híján ez egyszerű töltelék, amely semmit nem tesz hozzá az alaphangulathoz. A John Carpenter egyszerű basszusait, illetve David Arnold kórusait követő "Heed Our Warning", a "Gladiator"-t idéző "The Fallen's Arrival", valamint az Autobot-téma első felbukkanása ellenére sem meggyőző "Forest Battle" ugyanezen elv szerint született, és mivel a felcsendülő, jobbára kórus által előadott motívumok között nagyon nehéz felfedezni olyan, viszonylag eredetibb kompozíciót, amely mondjuk az Autobot-témáról elmondható, ezért nagyon nem is lehet ezekkel a kiegészítőzenékkel mit kezdeni. A Bukott témája ("The Fallen"), annak elnyújtott, agyoneffektezett szintetikus kórushangjával viszonylag hangulatos, bár például ha ezt hallanám a szintén Jablonsky által megalkotott "Péntek 13."-remake főtémájaként, egy szavam sem lenne, mert minimalistább hangzása oda talán jobban passzolna. Szép női vokállal megsegített drámaibb kompozíció az "Infinite White", ahol John Travolta, Nicolas Cage és Tom Cruise magasba tartott öngyújtóval dülöngél jobbról balra a meghatottságtól ("Face/Off", "The Last Samurai"), viszont a "Matrix of Leadership" már tagadhatatlanul Lisa Gerrard a "Gladiator"-ban előadott énekére épít kínos hasonlósággal - meg sem lepődöm, hogy a robotos téma illeszkedik ehhez is, egy tőről fakad az összes muzsika szinte.

A sok feldübörgő dobbal megsegített fináléban is van minden, amit eddig megismerhettünk (mind világviszonylatban, mind ezen az albumon), ám az egésznek változatlanul vizsgamunka-szaga van. Ha lenne egy picit egyénibb megszólalása az egésznek (Öt kiegészítő zeneszerző? Hogy micsoda, kérem?), vagy csak egy megnyugtató rutin, mint ami például Danny Elfman "Terminator"-zenéjét jellemzi ugyanebben a műfajban; esetleg nagyobb arányban kapnak helyet a hangsúlyosabb tételek; netán lett volna a szerzőnek lehetősége elégszer visszahozni az Autobot-témát (esetleg azoknak, akik lemaradtak az első rész zenéjéről); mindezek mellett talán vállalhatóbb végeredmény született volna. Csak azt tudom hangsúlyozni, hogy amíg a polcról bármikor előkapható ezen akciózenei megközelítés számos jobban sikerült elődje, illetve amíg Williams, Elfman, Horner, Young, Newton Howard, Marianelli, Hisaishi, Broughton vagy Desplat aktív (és illedelemből idesorolható Zimmer is, minduntalan megadván neki egy utolsó esélyt), addig az égvilágon semmi értelme végighallgatni egy teljesen sablonos "Transformers: Revenge of the Fallen"-t.