A gigantikus Gyűrűk ura-trilógia egyöntetű és mindent elsöprő sikere úgy látszik feltámasztott poraiból egy mostanában eléggé elfeledett műfajt, a kosztümös nagyszabású (ál)történelmi filmet.
Hollywood egyik alappillérjéről van itt szó, ugyanis az egyik legelső álomgyári szuperprodukció is e műfaj minden bizonnyal legelső darabja. David Wark Griffith 1916-os Türelmetlenség című négyrészes filmeposza előtt azóta is értetlenül áll a csodával adózó filmértő közönség. Aztán nagy számmal keletkeztek hasonló megafilmek, nagy részben megalapozva az amerikai álomgyár mítoszát. Pompázatos díszletek között drága jelmezekbe bújtatott szereplők hada játszotta a lassan hömpölygő cselekményű valós, vagy kevésbé valós legendákat, A bagdadi tolvajtól Ben Hurig. Aztán valamikor a 60-as évek második felében kezdett nagyon drágává válni a filmkészítés, ez a drága műfaj is kezdett eltünedezni a filmvásznakról. Azóta nagy ritkán valaki kapott esélyt egy ilyen nagy költségvetésű filmre, ám a kevés sikeres példát sok producert anyagi romlásba döntő bukott filmek követték. A gyűrűk ura-siker aztán jótékony hatással bizonyulhatott a filmipar körül lebzselő befektetői pénztárcákra, hiszen több ilyen film készüléséről lehet hallani.
A Trója Homérosz Illiásza alapján készült, többé-kevésbé hasonlóan nagy irodalmi alapanyag iránti alázattal, mint azt a Tolkien-adaptáció esetén is élvezhettük, talán a mitológiai részek szenvedték meg a húzásokat leginkább, így ne várjuk fél- és egész istenek, félig ember és félig állat lények kavalkádját a vásznon, ám a Homérosz által elmesélt történet halandó emberekre vonatkozó részei viszonylag szöveghűen kerültek leforgatásra. Tudjuk azt is, hogy az ókori költő szájhagyomány után jegyezte le a hős város pusztulásának történetét, lehet, hogy a költői fantázia is segített színezni a dolgokat, így ne várjunk történelmi hűséget a filmtől se. Bár nem zárható ki, hogy minden így zajlott, ahogy láttuk. A gumitalpú sarukban rohamozó görög katonák, a Priamos király impozáns fogadótermében, Krisztus ELŐTT 1200 évvel már javában zsolozsmázó görög-katolikus pópák, és más hasonló bakik sajnos hozzátartoznak az ekkora embertömeget mozgató filmekhez, gondoljunk csak az egri vár filmbéli ostrománál látható legendássá vált, fához támasztott Csepel motorra.
Wolfgang Petersenre nem véletlenül bízták a producerek ezt az egy város éves költségvetésének megfelelő összeget felemésztő film leforgatását, hiszen a több Oscar-díjjal jutalmazott Tengeralattjáró, majd Amerikába költözése után más nagysikert aratott szuperprodukciók rendezője már bizonyította rátermettségét. Nyilvánvalóan rendelkezik azzal a már-már hadvezéri képességgel, amely egy ilyen gigantikus film levezényléséhez szükséges. Petersen kezében a szereplők, a színészek és a statiszták egyaránt egy hatalmas stratégiai játék figurái, akiket felhasználva lehet lejátszani azt a gigantikus csatát, amit ő lát a többezer éves műben. Ez meg is van csinálva rendesen, idézve egyúttal a nagy filmes példákat, a már agyonemlegetett Gyűrűk urát, vagy a valóban lenyűgöző partraszállási jelentben a negyven éve hagyományos technikával készült, normandiai partraszállásról szóló Ken Annakin-filmet (A leghosszabb nap). A filmben látható görög partraszállás Trójánál közel ilyen hatású, és hogy csak közel, arról a digitális varázslat tehet. 50 ezer digitális klón azért mégsem 50 ezer élő statiszta... Ettől függetlenül azonban gyönyörű, lenyűgöző, monumentális a trójai csata.
Petersen nem tagadhatja harcos germán ősöktől való származását, hiszen látható élvezetben tobzódik a véres harcban egymásnak feszülő testek látványában, a dárda hajításánál feszülő izmokban, amikor pedig szerelmi jelentekre kerül sor, akkor nem a finom lelki együttrezdüléseken van a hangsúly, hanem az egymáshoz most gyengéden simuló, de mégis domborodó izmú testeken. Háttérben pedig mindig ott van letámasztva egy kard, egy pajzs, egy dárda. De hát ábrándos lélekkel minek is menjünk csatába?
