Három jó színész, tuti tipp: Sharon Stone, Samuel Jackson és Dustin Hoffman képtelenek elrontani - gondoltam. És persze ott a márkanév, Michael Crichton, akinek a regényéből készült, aki jótáll a dologért - szóval kényelmesre vettem a figurát, és vártam, hogy jöjjön az élmény... Nem jött, Barry Levinson rendező A gömb című filmje csak erőlködik. Én meg csak csodálkozom, hogy egy ilyen tehetséges rendezőnek (ő csinálta az Esőembert) csak egy ilyen lufira futotta.
Talán mert valami eddig nem látottat akart. Olyan sci-fit, amilyen még nem volt. A hadsereg mélyen a tenger alatt talál egy űrhajót, amely háromszáz éve (!) fúródott az iszapba, és egy kutatócsoportot bíz meg a rejtély kiderítésével. Kis jóindulattal ez még elment volna, időutazásos sztorikban már otthonosan közlekedünk. Szóval, ha nem találják ki, hogy a lezuhant ősűrhajón van valami gömb, amely benyeli és kiköpi az embereket (a kutatókat), akik aztán ettől teljesen átalakulnak, akkor tán még izgulok is. Így viszont egy ideig nevettem az őrült ötleteken (és néhány jó benyögésen), de aztán arra kellett gondolnom, hogy már a sci-fi is a végét járja: mindenütt jártunk, jövőben, múltban, csillagok között, tűzhányó mélyén, tenger alatt - kész, már csak ismételni lehet.
A gömb persze egy ideig érdekes, játszik is, mert rejtélyeskedik: nem tudni, holt tárgy vagy élőlény, azt sem, hogy a négy tudós közül melyiknek sikerült bemennie a belsejébe, pláne nem, hogy mit láttak ott. Még azzal is el lehet játszani egy kicsit, hogy aki visszajött onnan, az most jó ember lett a kiránduláson vagy gonosz? Egyik sem nagy dobás, de még lehet rajtuk - egy kicsit - izgulni.
A baj abból lesz, hogy a film ehhez a sovány történethez valami filozófiát is akar gyártani. A gömb ugyanis úgy alakítja át az embereket, hogy saját vágyaikat lesznek képesek a világra vetíteni és megvalósítani: ha például - mint itt - kígyóktól félnek, akkor a kígyók megelevenednek, és jól megmarják azt, aki ilyesmiktől fél... Szóval a gömb valamilyen hatalmat kölcsönöz azoknak, akik találkoztak vele, és ez a hatalom, ha rossz kezekbe kerül, akkor az emberiséget veszélyezteti. (Hogy a tudatalatti csak gyilkos, gonosz, rémes, kígyószerű lehet, azt Freudra hivatkozva csak fokozni illik Hollywoodban.)
Ebben a képi logikában több rövidzárlat is akad, de nem is ez a baj, hanem az, hogy a sztorinak nincs tétje, az ember csak várja, hogy majd jön a Nagy Izgalom, de csak nézelődünk, vagy találgatjuk, hogy mi lehet egy-egy fura állat, vagy mit tud egy-egy high tech ketyere. Mert amúgy az egész filmet átjárja a technikai csodák vallásos áhítata, itt led-kijelzők villognak, ott számsorok egy okos billentyűtől beszédszimulátorrá válnak, mindenki nyomkod valamilyen gombot, de közben baltával nyitják ki a hermetikusan záródó ajtókat. Ez is biztos valami filozófia, mondjuk, arról szól, hogy az ember hogyan esik bele saját csapdájába: mikor már minden számítógépet (antianyagot, lézermütyürt) tökéletesre reszelt, akkor már csak a balta segít. Hát ezt nem szabad csinálni a nézővel: gondolatot csak trükkös cselekmény képes hordozni, de ahol még Sharon Stone-t is csak talpig ruhába csomagolva tálalják, ott valami nem stimmel.
Egyébként Dustin Hoffman így is élmény: ez az arc többet mesél, mint az író és rendező együtt. Benne nem csalódsz.
