Valaki megint pénzt adott M. Night Shyamalannak fogatókönyv-írásért! Az utóbbi években gyengébbnél gyengébb filmeket dirigáló rendező (Az utolsó léghajlító, Az esemény) legújabb áldozatai között találjuk ezúttal Will Smitht, fiát, Jaden Smitht, valamint az összes nézőt, aki véletlenül jegyet vett A Föld utánra.
Mintha megint a millenniumi éveket élnénk: Will Smith sci-fijét nézzük néhány héttel Tom Cruise azonos műfajú darabja után. A korosodó sztárok egészen hasonló alaptörténettel bíró filmjeinek versenyében minden szempontból és kiütéssel nyert a szcientológus Feledése. Nem volt nehéz dolga, A Föld után minőségileg annyira gyenge, hogy teljesen jogosan merül fel a néző fejében a kérdés: vajon ezt miért készítették el?
A történet annyira egyszerű, mintha egy tízéves gyerek találta volna ki (pedig éppenséggel Will Smith volt az elkövető). Réges-régen a természetben okozott maradandó károk miatt az emberiségnek el kellett hagynia a Földet, egy új galaxisban kezdett új életet a homo sapiens. Az idegen bolygón azonban állandó harcban állnak a vak, de a félelmet kifogástalanul érzékelő, mamut méretű urszákkal. Cypher kapitány (Will Smith) volt az első, aki félelem nélkül volt képes harcolni ellenük, most nyerésre is áll az emberiség, de Kitai (Jaden Smith) számára óriási nyomást jelent apja emberfeletti katonai teljesítménye. Egyik útjuk során aszteroida-mezőbe keverednek, és mit ad isten pont a Földre zuhannak le gépükkel, ahol a természet átvette a hatalmat, gyakorlatilag minden gyilkos, ráadásul még a hajón utazó ursza is kiszabadul. Kitainak apja lábtörése miatt egyedül kell megküzdeni minden akadállyal, méghozzá igencsak sietve, nehogy Cypher sérülései végérvényesen elfajuljanak.
A viszonylag hosszú történetleírás valójában az első 15 perc összefoglalója. Innentől fogva kétszereplőssé válik a film (ami problémás, tekintve, hogy az ifjabbik Smith elég pocsék színész), de nagyobb gond, hogy utána jóval kevesebb akció történik a vásznon. Kitai elindul a Földön, kalandjai leginkább egy számítógépes játékra hasonlítanak, csak épp nem egy jó példányra. Inkább egy olyanra, ahol nagyon sokat kell céltalanul haladni, rengeteg a drámai szál (fölösleges párbeszédekkel), akcióval pedig csak elvétve találkozunk. Legalább a főgonosz elleni harc tartogat némi izgalmat.
A videójátékok színvonalát tehát közelről se éri el A Föld után a béna akciójeleneteknek köszönhetően, az érettebb nézők számára viszont még inkább megterhelő a film az ostoba logikátlanságok, tudományos bukfencek miatt. Eleve érthetetlen, hogy ha a film lényegében a Föld élhetetlenségéről szól, akkor a legnagyobb ellenség miért egy űrlény. Egykor szeretett bolygónkat a legveszélyesebb biológiai kategóriába sorolják, de az éles fogú majmok nem mernek bemenni a folyóba, mert félnek a víztől. Ráadásul, ha már egyszer az a film alaptörténete, hogy a túlzott emberi-civilizációs tevékenység közepette tönkretették a környezetet, akkor miért nincs egyetlen olyan épület, ember által készített tárgy, arra utaló bármilyen jel a sci-fi száz perce alatt?
A felsorolt példák a tudományos felszínességre vonatkozóan általánosan jellemzői a filmnek. A háttértörténeket a mozi elején a fiú, Kitai foglalja össze – gyerekesen egyszerűen megfogalmazott mondatok, kétdimenziós válaszok bonyolult kérdésekre. Talán azért készítették el így a filmet, mert az egészet a 12-16 évesek korosztályába lőtték be, de ahhoz számukra elviselhetetlenül sok drámát mellékeltek. Az idősebbek számára viszont annyira idegesítő Kitai gyengesége, bénázásai és totojázásai (ami egyébként meg teljesen hiteltelen, ha egyszer az apja a legjobb katona az emberek között), hogy nekik egyértelműen kínszenvedést jelent A Föld után. A kevés jó pillanat nem kárpótol a sok unalomért, de azokban látszik, régen miért szerettük M. Night Shyamalan rendezőt (Hatodik érzék, Sebezhetetlen, Jelek). Ez viszont édeskevés, egészen egyszerűen tényleg mindenkinek jobb lenne, ha a rendező leállna a munkával – legalább egy kis időre.
Értékelés: 3/10
