Az eredeti Peanuts képregény már 65 éves, a belőle készült első rajzfilm 50, az alkotó, Charles M. Schulz pedig 15 éve hunyt el, ezek a kerek évfordulók adták az apropót egy egész estés filmhez, Snoopy és Charlie Brown - A Peanuts film, mi pedig sok-sok haszontalan infót mellékelünk az élményhez.
Az első, 1950 októberében, hét újságban is megjelent képregény egyik első „kész” karaktere a kutya volt, ám Charles M. Schulz eredetileg egész más nevet szánt neki. Snoopy majdnem Sniffy lett, ám közben kiderült, hogy egy másik képregényben már van egy ilyen nevű kutya.
Charles Schulz utálta a Peanuts nevet, nem is ő találta ki. Ő a Li'l Folks címet adta volna a képregénynek – kb. Aprónép – vagy a Good Old Charlie Brownt, de a kiadó, a United Feature Syndicate szerkesztője ezt megváltoztatta Peanuts, mivel felfedezte, hogy van két másik, a Li'l Folksra nagyon hasonlító című képregény is a piacon. Schulz utólag így kommentálta a döntés: „Teljesen nevetséges, nem jelent semmit és egyszerűen zavarbeejtő — és nincs benne méltóság. Azt gondolom, hogy az én humoromban van méltóság."
A megrendelő tévétársaság, a CBS vezetői elsőre utálták a legelső Snoopy rajzfilmet, a 25 perces Snoopy és a karácsonyt, és hajlottak rá, hogy ne mutassák be a már elkészült művet. Nem tetszett neki a rövidfilm viszonylag lassú tempója, nem tetszett az, hogy gyerekekkel készült a szinkron és nem örültek neki, hogy a vallás is szóba került a különben karácsonyi filmben. Az egyik vezetőségi tag azt mondta Schulznak: „Nos, te megpróbáltad. Hidd el, mi mind nagy Peanuts rajongók vagyunk, de lehet, hogy az egész csak képregénybe való.” A Snoopy és a karácsony végül Emmy-díjat nyert, és több millióan nézték meg – és nézik meg azóta is.
A sok gyerekhang között, akik a szereplőket életre keltették, akadt későbbi híresség is: Fergie (vagyis Stacey Ferguson, a Black Eyed Peas énekesnője) volt Sally Brown hangja 1983-tól 1985-ig a tévés rövidfilmekben – amikor még 10 éves sem volt.
A képregény első tíz évében még kicsit máshogy néztek ki a figurák, kevésbé lehetett őket első látásra megkülönböztetni egymástól, és Snoopy sem volt olyan bájos: a teste például vékonyabb, az orra hosszúkásabb volt.
Snoopy kutyaháza rendszerint átlagos piros kutyaházként néz ki – már amikor nem vadászrepülőként funkcionál – pedig egyáltalán nem átlagos. Van benne ugyanis egy billiárd asztal és a benne lévő lépcső mellett egy Van Gogh festmény lóg.
Snoopy ambíciói között ott szerepel a regényírás, aminek számtalanszor neki is fut, és mindig ugyanazokkal a szavakkal kezd neki a történetnek: „Sötét, viharos éjszaka volt..." – és ennél rendszerint nem is igen jut tovább.
Snoopy rendszerint arról fantáziál, hogy első világháborús vadászpilótaként megküzd halálos ellenségével, a Vörös Báróval. Az illető a képregény szellemiségéhez képest kissé meglepő módon létező személy volt, Manfred von Richthofen (1892. május 2 –198. április 21.), aki hivatalosan 80 légi győzelemmel dicsekedhetett, aminek csak egy részét szerezte az itt is ábrázolt piros, háromfedeles Fokker vadászrepülőgéppel – Snoopy gépe egy Sopwith Camel, már amikor nem a kutyaház tetején látjuk.
Snoopy népszerűsége 1968-ban érte el a csúcsát – az Apollo 10 űrszonda küldetésén, ami a 1969-es holdra szállást volt hivatott előkészíteni, Snoopy volt a beceneve annak a modulnak, amely kilenc mérföldre megközelítette a Hold felszínét és utána újra a vezérlőmodulhoz kapcsolódott – és a vezérlőmodel neve mi más lehetett volma, mint Charlie Brown.
Nagy valószínűséggel Charlie Brown története a valaha elmesélt leghosszabb mese, legalábbis bizonyos nézőpontból. A Charles Schulz Múzeum számítása szerint Schulz élete során összesen 17.897 Peanuts képregényt – pontosabban képregénycsíkot – rajzolt, és ez, Robert Thompson, a Syracuse University professzora szerint az emberiség történetében a leghosszabb folyamatosan elmesélt történet – amivel nehéz vitatkozni.
Az összesen 17.897 elkészült képregény-csíkban, Charlie Brownnak egyszer sem sikerül elrúgnia a Lucy által tartott futballabdát. Bár Schulz egész életében mereven ellenezte, hogy ez a lépés sikerüljön hősének, mivel szerinte ez egyénisége szerves része volt, halálához közeledve az író már kezdte sajnálni, hogy nem adta meg a rajzolt kisfiúnak ezt a sikerélményt – bár Charlie Brown valójában egyszer mégis elrúgja azt a fránya labdát, még 1956-ben – igaz, nem Lucy, hanem Schroeder tartja.
