Túl Az Óperenciás-Tengeren

Az amerikai vígjátékok egykor milliók által csodált virágoskertje mostanában csupa gizgaz meg gyom, benőtte a dudva és elszaporodtak benne a paraziták.

Jó ideje egy kapavágás sem történt itt, épp ezért megy eseményszámba, ha valami különös oknál fogva mégiscsak kidugja a fejét egy tiszta illatú növény a szikes földből: az ilyet csodálni és mutogatni kell, felhívni rá mindenki figyelmét.

Sajnos az ordenáré poénokkal és az egyszeri mozista gyomrát alaposan megdolgozó gegekkel operáló vásári komédiások mostanára elszívták az életet a klasszikus humor kismesterei elől; legyen az ízléstelenség munkásai által megcélzott zsáner tinivígjáték (Hé, haver, hol a kocsim, Vad kanok), vagy netán egy klasszikus családi mozivá történő újrahangszerelése (A bölcsek kövére), az eredmény majd mindig katasztrofális. Úgy tűnik, voltaképp egyetlen műfaj maradt, melyet még nem fertőzött meg az altáji humorral dolgozó önjelölt idióták bűzös lehelete: a komputeranimáció egyelőre tartja magát, itt még klasszikusokon iskolázott alkotók kertészkednek.

Azóta, hogy fél évtizede John Lasseter direktor vezetésével nagyjátékfilm-formát öltött a műfaj (Toy Story - Játékháború), szinte nem akadt mű a zsánerben (akár a Z, a hangya című darabra, akár a Toy Story második részére gondolunk), mely ne lett volna igazán, a szó legnemesebb értelmében véve mulatságos. És nem azért, mert - úgymond - ezek a filmek elsősorban gyermekeknek készülnek. Hiszen mindenkihez szólnak, a Shrek talán a legjobb példa ennek illusztrálására.

Mert a "Shrek"-et - ez biztos - a felnőtt nézők legalább olyan elánnal nézik majd, mint az aprólékok. Filmünk elsősorban parádés és bűbájos vígjáték, s csak másodsorban - már ha itt egyáltalán van érvénye ennek a kategóriának - gyerekfilm. A történet a hét törpe és Pinókkió, a három kismalac és Piroska közé vezet, csúf kis óriás, kénkövet lehelő sárkány, világrettentő nagyúr és hetedhét országra szólóan szépséges királykisasszony társaságába invitál - meggyőző érvekkel cáfolva azt a feltételezést, miszerint az Óperenciás-tengeren túl - Tim Burton munkáin kívül - már nem teremnek igazi mesék. A forgatókönyv nem áll meg a minden néző által ovis kora óta betéve tudott mesemodulok puszta megidézésénél, hanem furfangosan kifordítja ezeket a motívumokat, és pazar mód fifikásan el is játszik velük.

A bravúros rendezés a komputeranimáció valamennyi legújabb eredményét felhasználja - a Shrek az első hasonló zsánerű film, melyben abszolút főszerephez jutnak számítógép-animált emberfigurák -, a két direktor, a korábban trükkmesterként és háttéranimátorként működő Andrew Adamson és Vicky Jenson szívét-lelkét beleadja a fabulába. A film tán egyetlen kevésbé tetszetős megoldása, hogy két, pofozkodásba torkolló tömegjelenet is bekerült: egy ilyen tündéri mesében ezeknek nemigen van helyük. De sebaj, ez legyen a legnagyobb bajunk.