Romantikus dráma, ez a film műfaji besorolása, de félek, hogy sem a romantika, sem a dráma hívei nem távoznak majd túl lelkesen a teremből.
Ritka az, hogy a cím többet árul el a kelleténél. Pedig Sandra Nettelbeck új filmjének első felét szinte elnyomja a rosszul választott, túl sokat kifecsegő cím. (És ez most nem a magyar filmforgalmazó lelkes ügyködése miatt alakult így, ahogy ez már néhányszor előfordult.
Most csak lefordították az eredetit.) Hiszen épp ezzel a töprengéssel telne el az első óra, hogy mi is lehet a Párizsban élő nyugdíjas filozófiaprofesszor (Michael Caine), aki több évtizedes házasság után özvegyül meg és a szemtelenül fiatal lány (Clémence Poésy) között. Szimpátia, barátság, plátói szerelem? Mivé alakul át az a véletlen találkozás, amelyet egy hirtelen fékezés indít el a buszon? Mi ez a nem kívánt és nem kért esély: a sors fintora, az ördög grimasza vagy épp az élet egyik utolsó misztériuma?
Annyira elmerülünk abban, hogy minden a helyére kerül, hogy az, ami a film közepén még ijesztőnek tűnt mindenkinek, amiért a család pánikszerűen átszelte a fél világot, az a végén már a kutyát se érdekli.
A kérdésre tehát a cím ad választ, mielőtt igazán belemelegednénk a dilemmába. És akkor még nem is tudjuk, hogy igazából ez lesz az egyetlen érdekes kérdése a Mr. Morgan utolsó szerelmének. Mert a film is valahogy addig tart, amíg a nézőt képes relatív bizonytalanságban hagyni. Amíg azzal küszködik magában, hogy megtörténhet-e ez egyáltalán, Pauline-nak tényleg csak apapótlék kell, vagy a szerelem tényleg süket és vak. Ahogy nem nézett körül Chaplin, Jókai vagy Faludy esetén sem.
Egyszerre füstölöghet bennünk az erkölcscsősz és reménykedhet a férfi: hetven fölött sincs minden veszve.
És ezt a játékot, ezt az érzelmi és szellemi tusakodást Michael Caine egyszerre rutinos és talányosan minimalista alakítása is fokozza. Talán csak a filozófiaprofesszori státuszt hisszük el neki nehezen, de minden más nagyon is stimmel, ahogy egyszerre látja magát érzelgős bolondnak és elveszett férfinak. Ahogy még igenis van létjogosultsága féltékenységnek és annak is, hogy jó lenne megtanulni végre a csacsacsa alaplépéseit.
Ám mindez, valahol a film közepe táján, a felnőtt gyerekek megjelenésével törik meg, ér véget. Pedig itt még Gillian Anderson villant egy nagyot a nővér szerepében, aki kissé már belefáradt a családi ügyek folytonos intézésébe, és két mozdulattal szeretne megoldani bármilyen konfliktust.
Valahogy itt szivárog el az alkotók bátorsága, vagy csak itt kezdenek válaszolni az általuk feltett kérdésekre, és innen tényleg úgy viselkedik a film, mint a rossz thriller, amikor elárulják benne a gyilkos kilétét. Oda az izgalom, a lényeg, a jeleneteket összetartó habarcs. Közhelyessé válik az apa-fiú konfliktus, még közhelyesebb a feleség-férj kapcsolatának lezárása, és a legközhelyesebb, hogy hová, kihez köti magát a mindent megoldani kívánó Pauline. S tán még közhelyessé válik az addig olyan szépen háttérbe simuló Párizs is.
Pedig végig érezni, hogy nem véletlen a helyszín, ez a történet csak itt játszódhat, itt van létjogosultsága, itt és nem a túl színes New Yorkban vagy a túl józan Chicagóban.
Annyira elmerülünk abban, hogy minden a helyére kerül, hogy az, ami a film közepén még ijesztőnek tűnt mindenkinek, amiért a család pánikszerűen átszelte a fél világot, az a végén már a kutyát se érdekli.
Mintha az égőt csavarnánk ki a sufniban.
Romantikus dráma, ez a film műfaji besorolása, de félek, hogy sem a romantika, sem a dráma hívei nem távoznak majd túl lelkesen a teremből. Drámának kissé link, rózsaszínnek kissé sötét, ám bizonyos szempontból ez is a bája a filmnek: nem terheli le az embert, hiszen csicsereg az életről, az elmúlásról anélkül, hogy a zsigerekig hatolna, és közben ott van Párizs, a csélcsap és könnyed város, ahol még a halál is inkább náthának tűnik.
Vagy csak átmenetnek, mert úgy is lesznek még olyanok, akik kézen fogják egymást és andalogva belesétálnak a fákon átszivárgó fénybe. Csak egy vágás kérdése az egész.
