Travolta újra a parkett ördöge, és mellékesen feltámasztja karrierjét, köszönhetően egy Los Angeles-i videotékás új filmjének. Bruce Willis ellenállhatatlanul szórakoztató, és ennyit még sosem röhögtünk túladagoláson, vagy azon, ahogy egy autóval elütött, szédelgő néger maffiafőnök véletlenül lelő egy járókelőt.

December van, szóval talán nem túl merész dolog kijelenteni, hogy a csütörtökön mozikba került Ponyvaregény az idei év legjobb, vagy ha esetleg nem is legjobb, de mindenképpen legfigyelemreméltóbb filmje. Az egykori videotékás, az egyes amerikai szaklapok által egyenesen csodagyereknek titulált Quentin Tarantino (jól jegyezzük meg ezt a nevet!) szó szerint a szarból csinál aranyat.

A film magyar sajtóanyaga a Pulp Fiction címet "pép-kitalációnak" fordítja, ami arra utalna, hogy töredezett a sztori, ez persze nem rossz megoldás, de a kifejezés mégis inkább az olcsó, rossz papírra nyomott amerikai regényújságokat jelenti, mint a film legelején mutatott lexikonszócikkből egyértelműen ki is derül. Itthon nincs igazán ezeknek a lapoknak megfelelőjük, a lényeg, hogy szellemi erőfeszítést csak nyomokban igénylő történeteket olvashatott bennük az amerikai lakosság gengszterekről, a gengszterek kurváiról, hidegvérű gyilkosságokról, piti bűnözőkről és hasonlókról.

Nomen est omen: a Ponyvaregény pont ilyesmiről szól, de a fiatal rendező - mondjuk ki bátran - zsenialitása az egészet magasabb szintre emeli, mint ahogy a múzeumban kiállított piszoárból is forrás lesz. Tarantino addig gyúrogatja a film noirból, a gengsztermozikból és a hetvenes évek popkultúrájából összeszedegetett alapanyagot, szinte tapintható élvezettel, az A- B- és C-movie-k mélyreható ismeretében (hiába, a téka), amíg egy nagyon ismerős, mégis egészen újszerű valami lesz belőle.

A film cselekménye három szálon fut: az első két középsúlyú gengszter története (John Travolta és Samuel L. Jackson), akik rutinmelót végeznek a főnöküknek, azaz halomra lőnek pár huszonéves srácot, aztán este egyiküknek, Vincentnek (Travolta) el kell vinnie a főnök feleségét (Uma Thurman) szórakozni. Az ötvenes évek stílusában berendezett helyen a főnökfeleség még a tvisztversenyre is ráveszi Vincentet, ez a film egyik emlékezetes pillanata, nem csodálkoznánk, ha a baráti társaságok mókamesterei mostantól a két ujjukat a szemük előtt húzkodva táncolnának bulikon. (Itt érdemes megemlíteni a remek soundtracket, aminek jó esélye van, hogy újra és újra előkerül majd házibulikon, szórakozóhelyeken.)

Travolta hosszú évek szerencsétlenkedése után egyébként olyat alakít, hogy már most készítheti a tollat a jobbnál jobb szeződések aláírásához, de minden szereplő, kivétel nélkül a legjobat hozza, ami megint csak a rendező-forgatókönyvíró képességeit bizonyítja.

A szórakozásból aztán túladagolás lesz, Uma Thurman kicsit sokszor púderezi be az orrát az este folyamán, úgyhogy gyors megoldáshoz kell folyamodni, lehetőleg a mentők és a rendőrség mellőzésével. És ez mi más lenne, mint egy adrenalininjekció a szívbe, a dílernél. Azt, ahogy a díler az egészségügyi kiskönyvét keresi, és amikor a célpontot, ahová szúrni kell, alkoholos filccel berajzolják a nő mellén, nem lehet hisztérikus vihogás nélkül kibírni. És ilyen jelenetekkel tele a film, hogy ne mondjuk, szinte csak ilyenekből áll.

A második történet egy lecsúszott bokszolóról, Butchról szól (Bruce Willis), aki elad egy meccset, aztán inkább magára fogad, és mégis megnyeri. (Az ő visszaemlékezésében kerül elő Christopher Walken egy frenetikus monológgal mint a vietnami fogolytáborban meghalt apa bajtársa, aki visszahozta a családi aranyórát. Az órát még az első világháború alatt vette Butch dédapja, meséli, viselte a nagyapja is a második világháborúban; elesett, de az órát visszahozták, majd eljut odáig, hogy a vietnami fogolytáborban, hogy az őrök meg ne találják, először az apja, aztán halála után ő tárolta évekig a seggében az ereklyét. "És most elhoztam neked, kishaver!")

A harmadik sztori két kisstílű bűnözőé, akik ki akarnak rabolni egy kávézót, de nem szeretnénk előre lelőni (értik, lelőni!) minden poént, legyen elég annyi, hogy a filmben van vérrel és agyvelővel belülről összefröcskölt kocsi, Harvey Keitel mint problémamegoldó, bőrruhás, cipzárszájú aberrált, akit egy ládában tartanak a gazdái, az út közepén imbolygó néger nagyfőnök, aki véletlenül lelő egy járókelőt, shotgunnal leszakított pénisz és végtelen számú idézhető duma.

A trash-filmekre jellemző banális mondatok helyett ugyanis itt minden szereplő szószátyár, Vincent és Jules (S. L. Jackson) a párizsi McDonalds kínálatáról és a lábmasszázsról beszélgetnek, mielőtt rátörnek a főnöküket átverni póbáló szerencsétlen srácokra, Mia (Uma Thurman) befuccsolt tévésorozat-karrierjéről mesél és hasonlók. Egy jelenetben egyébként a rendező is feltűnik, ő a pizsamás-köntösös, szerencsétlen Jim, akihez a két gengszter beesik a csurom vér autóval, és aki csak azon izgul, hogy emiatt majd válni akar a felesége (ezen aztán mindenki aggódni kezd, és beindul a maffia megoldógépezete, szupervicces).

A három történet kulcspontokon találkozik és átfedi egymást; nem időrendben látjuk őket, de nem kell aggódni, a végére minden összeáll. Hogy ennek a szerkesztésmódnak meglesz-e majd a létjogosultsága, vagy megmarad egyszeri poénnak, még nem lehet megítélni, de mindenesetre ez a film egyik legjellegzetesebb vonása. A színészi játékot már méltattuk, de a fényképezés is professzionálisan amatőr, van, hogy beszélgetés közben az egyik szereplő kilóg a képből, csak a lábát látjuk, egy taxis jelenetben meg úgy van mögé vetítve az út, hogy már tényleg csak akkor lehetne feltűnőbb, ha fejjel lefelé fordítanák az egészet.

Tarantino legerősebb eszköze egyértelműen az erőszak, kérdés, hogy ez az eszköztár nem merült-e ki ezzel a filmmel, és hogy lehet-e ezt még egyáltalán fokozni. Esetleg egy olyan mozival, amiben literszámra locsolják a vért, fejeket vágnak le, ad absurdum a várandós menyasszony szeme láttára lövik szitává a vőlegényt, de ezt, a Ponyvaregény-nyel ellentétben Hollywood már biztosan nem fogadná be.