A film címe Kaland, de ne az Antonioni-filmre gondoljunk, ahol Anna és Claudia egy jachton időznek, hanem egy közepesen jó Márai Sándor-mű lassú, tévéfilmes stílusú, bakikban bővelkedő adaptációjára, ahol a főszereplők magukkal néznek szembe a 40-es évek eseménytelennek beállított Budapestjén.
Maga az alapanyag sem a legizgalmasabb Márai-írás: egy kamaradráma lassan pörgő dialógjai, két férfi szokásos márais szópárbaja egy nő körül. A banális alaphelyzetben a neves orvosprofesszor fiatal nejébe szeret a prof fiatal tanítványa, el is utaznának Olaszországba, feláldozva a fiú karrierjét. Lassan telik el a sorsdöntő éjszaka egy bállal egy kórházi jelenettel és két darab, előrelátható fordulattal, amiket már az - egyébként aránylag jó - előzetesben is elsütnek.
A rendező Sipos József, akinek nem ez az első Márai filmje - az elsőnek még producere volt, a következőt írta, rendezte, és ezt még forgalmazza is - bevállaltan megelégszik a nyugdíjas ritmussal. Nemcsak azért maradtak ki a látványosabb, utazós jelenetek, mert csupán 140 millió forint volt rá ORTT-s támogatásból. Az például nem pénzkérdés, hogy az oldtimer autóval a Szabadság híd budai oldaláról negyedóra alatt jussanak át a pesti hídfőhöz, hogy aztán a budai rakparton hajtsanak vissza a Gellért Szálló felé, miközben a párhuzamos szálon annyi történik, hogy Csányi Sándor cigizik ugyanennyi ideig. Elsőre is értettük, hogy ólomlábakon megy az idő.
A rendező-producer mellett Gózon Francisco operatőr is részt vett a forgatókönyvírásban és a rendezésben. Valószínűleg ezért kerültek a történetszövésben előtérbe a praktikus szempontok: mintha csupán csak mozgásinstrukciót kaptak volna a szereplők. A képkivágásnál például, ha hirtelen távolabbról, másik szögből látunk egy színészt, egy idő után sejthetjük, hogy csak azért váltottak, mert színpadiasan kitárta a karját, és máshogy nem fért a képbe. Ha a német főszereplő nyakszirtjét látjuk hosszabban, akkor meg valószínűleg a szájmozgását nem sikerült épp megfelelően szinkronizálni.
A Márai-műveket nem kisikolásan felmondani és illusztrálni kellene, hanem továbbgondolni. A Berkes Gábor szerezte zene, jó pár elszívott, hamvadó cigarettavég és egyéb túlhangsúlyozott kellékek (mint a csak 51-től gyártott burkolt lámpás Mercedes-Benz 220-as) eluralkodnak a filmen, mindez egy idő után olyan öncélúvá válik, mint a szereplőket elnyomó erős smink. Nemcsak arról van szó, hogy minek fut ki egy nő az orrát púderezni férje beszédéről, ha előtte órákig pakolták rá az alapozót (és egy normális sminkes ráüvöltene, hogy hozzá ne nyúljon), hanem hogy mikor egymás mellé állnak a bálon, döbben rá a néző: szinte transzvesztitamáz alá rejtették.
Jó pár dramaturgiai hiba van az eddig említett bakik mellett a filmben: orvosi titoktartás miatt nem tárgyalja meg a két orvos a beteg esélyeit, majd a prof a morfiumot ajánlja gyógyszernek. De a néző már ezt is benyeli, csak hogy valami fordulatfélét kapjon a végére.
Ha élvezni akarjuk ezt a 84 percet, a háttérbe szorított színészekre lehet esetleg figyelni, hisz ők rendezés nélkül is hozták a minimumot: a félbehagyott pogácsák mögül a könnyes szemű rögeszmés karaktert (Eperjes Károly) vagy a röntgenben sem lehúzott selyemkombiné alól a narkotikus állapotba került feleséget (Marozsán). Csányi Sándor az előnytelen sziluettből is megidézi a puhány csábítót, Mécs Károly hangja segítségével pedig a döcögősen előadott párbeszédek ellenére is felfedezzük Gerd Böckmannban az elegáns öregurat.
Ahogy az öreg doktor emelt fővel veszíti el a feleségét, a fiatal doktor a karrierjét és még egyebet, úgy a rendező-producer az álmát, hogy sok tévéfilmes adaptáció után egyszer egy igazi Márai-mozifilmet írjon és rendezzen. Mondjuk ő is tartással veszít: hisz csak annyit tett, hogy a lassú tempó mellett a kísérő elemekre osztotta a főszerepet.
