Chile történelmének legvéresebb időszakának előestéjén egy kórboncnok és egy kiöregedett táncosnő egymásra találnak. De az is lehet, hogy csak az érzékek játszanak velük.
Pinochet belovagol
Chilében 1973-ban a marxista kormány intézkedésein felháborodva általános sztrájk alakult ki, majd az akkor már jó ideje forrongó dél-amerikai országban némi CIA-segítséggel Pinochet tábornok került hatalomra. A katonai puccs Chile huszadik századi történelmének egyik sarokpontja, az ezt követő időszakot előbb véres diktatúra, majd lassan oldódó elnyomás jellemzi. A ma élők lelkében körülbelül olyan nyomot hagyott, mint nekünk '56, szinte minden család fel tud mutatni áldozatokat, akik vagy az életükkel fizettek vagy elhagyni kényszerültek az országot. Minderről, ilyen konkrétan egy szót nem szól a Santiago '73, de nem árt tudni a hátteret, hiszen minden további ennek tükrében értelmezendő, ha tüntetőket látunk, tudnunk kell, mit akarnak, anélkül, hogy ez elhangzana, ha egy tiszt azt mondja, hamarosan számos halottat hoznak majd, s a kórház dolgozói, illetve a kórboncnokok készüljenek fel, akkor mi pontosan tudjuk, illetve a rendező elvárja, hogy tudomásunk legyen róla, itt most ki osztogat parancsot és kik is lesznek azok a halottak. Másképp nem megy.
A kórboncnok álma
[img id=302304 instance=1 align=left img]Pedig mindez valóban csak egy keret. A film főhőse, Alfredo minden csak nem hős, egy szürke, félénk és minden bizonnyal unalmas kórboncnok, aki nagyjából annyira szórakoztató, mint a tetemek, amelyeken a munkáját végzi. De mert tudvalevően a csúnya fiúknak is van szíve, maga sem tudja, mit remélve lesi az ablakból a szomszédban lakó Nancy Puelmát, ezt a harsányan sminkelt és izgalmasan vérbő asszonyt. Nancy egy nem kifejezetten kereszténydemokraták törzshelyéül szolgáló revüben táncol, bár túl van már fénykorán, erre szeme alatti ráncai emlékeztetik a közönséget és az őt alkalmazó mitugrász igazgatót. Mire a férfi összeszedi bátorságát, hogy hátramenjen hozzá az öltözőbe, már küszöbön áll az ország életét hosszú időre meghatározó véres katonai puccs. Alfredót nem hogy hidegen hagyja a politika, de mintha tudomást sem venne róla, mi zajlik körülötte. Élete annyira beszűkült, hogy a nőről való fantáziálások is bőven túllépnek azon a határon, amit önmagával szemben valaha is megengedett. A nő persze ott érzi jól magát, ahol a veszély szagát érzi. Barátai, családja forradalmárok, éjjel s nappal csak a rendszer megdöntésén dolgoznak illegalitásban. Az első sortűz aztán Alfredo karjaiba taszítja az asszonyt, akinek egyedül a szomszédja védőszárnya alatt van esélye életbe maradni.
Nehezen emészthető
Pablo Larraín nem állít minket könnyű feladat elé. Egyrészt a játékidő alatt lezajló eseményeket valahogy helyes kronológiai sorrendbe kellene rendeznünk a fejünkben, hovatovább kihámozni, hogy valóság-e, amit látunk vagy Alfredo vágyálma, másrészt ha nem fedezzük fel és kötjük le magunkat mindezzel a rejtvénnyel, akkor meg valahogy másként kellene fenntartanunk a figyelmünket, ami nem könnyű. Komoly, súlyos, nehezen emészthető darabot készült forgatni a rendező, és e három állítás véleményem szerint fenn is áll, a Santiago '73-t mégis elég embert próbáló végigülni és csak mérsékelten szórakoztató. Lassan és egyhangúan haladunk előre, néha egy-egy különösen gyomorszájon vágó jelenet az emberi aljasságról és kegyetlenségről pedig elsősorban nem is annyira a figyelmünket rántja vissza a vászonra, mint inkább undorral tölt el. Bár ezt talán csak tolerancia kérdése.
Kinek ajánljuk?
- Akit érdekel a dél-amerikai történelem.
- Aki kíváncsi, más nemzetek miként dolgozzák fel traumáikat.
- Akit az Arany Oroszlán-jelölés meggyőzött róla, hogy adjon egy esélyt a filmnek.
Kinek nem?
- Aki nem állhatja a pókerarccal meredten néző figurákat.
- Akit Dél-Amerikából csak a táncosnők érdekelnek.
- Akinek nincs türelme fejtegetni.
6/10
