A Tutira kamuzunk című film első és második részét már az idei Francia Filmnapokon is a retrospektív program részeként vetítették, lévén 1997, illetve 2001 szerepel mellettük a gyártási év rubrikában. Ez persze mit sem von le ezen, a párizsi zsidónegyedbe tévedt állástalan szerencsétlen kálváriáját bemutató vígjáték értékéből, de talán kezdjük az elején.
Eddie akkora lúzer, hogy végig ér a Champs Elysée-n. Munkája, nője nincs, napközben állásinterjúról állásinterjúra ballag, reggel és este pedig bujkál a lakbért követelő háziúr elől, hisz zsebében még egy gyrosra valónyi apró sem csörgedez. Ám a szegény, de többre hivatott legényekről regélő fejlődéstörténetek romantikája szerint előbb-utóbb az ő szerencsecsillaga is feltűnik az égbolton. Bár azt nem sejti, hogy hatágú lesz: egy párizsi zsidó hamiskártyással összeverekedvén ugyanis az véletlenül elhagyja féltett Dávid-csillag medálját, amit a közbelépő helyi nagykutya (írnám, hogy afféle keresztapa, de e helyütt elég hülyén hangzana) tévedésből a mi fiúnknak tulajdonít, aki innentől kezdve az ő fiúk is. Eddie persze csak kapkodja fejét a félreértés miatt, ám mivel az összetartozás jegyében azon nyomban munkát ajánlanak neki, inkább hallgatólagosan elfogadja égből hullott új identitását. Végül is nem kell mást tennie, mint tisztességesen dolgozni a helyi szőnyegkereskedésben, először ugyan csak mint "betanított munkás", ám az egyre jobb üzletek kötése után annak rendje és módja szerint ő is megindul felfelé a ranglétrán. Új barátai ráadásul igen hamar maguk közé fogadják az eltévedt bárányt, aki a családfáját érintő kérdésekkor azért túloz egy kicsit. És mivel egy vígjáték fabatkát sem érne, ha nem szőnének bele szerelmi szálat, természetesen Eddie is szemet vet a társaság legelbűvölőbb teremtésére, aki, hogy ne legyen olyan egyszerű a helyzet, a nagyfőnök leánya. A csinos Sandra szívéhez vezető úton azonban, ahogy az már lenni szokott, a jómódú, és nem mellesleg igazolt származású Maurice-t kellene kiütnie a nyeregből.
Képzeljük, mi lett volna, ha De Palma hullák nélkül, vígjátéknak forgatja le A sebhelyesarcút! A párhuzam még azon túl is igen könnyen kitapintható, hogy tudjuk, a nyomorból a csúcsra jutott, illetve a kabarétréfákat idéző félreértések okán idegen környezetbe került főhősökről született már annyi történet, hogy a szalagokkal hétszer körbetekerhetnénk a földet. Mégis, valamiért újra és újra jól tudunk szórakozni a főhősünk csetlésein-botlásain, ahogy próbál beilleszkedni egy számára teljesen idegen közösségbe, az pedig már a népmesék óta elemi igényünk, hogy a legkisebb fiú bizony győzze le a nyitott sportautón érkező lovagot a királykisasszonyért folytatott vetélkedésben. Visszakanyarodva még egy gondolat erejéig a gengszter-eposzhoz: Richard Anconina időnként még gesztusaiban is igyekszik Al Pacino-féle Tony Montanara hajazni, ami azért komoly szereptévesztés, ám egyúttal különös bájt is kölcsönöz szerepének. A filmet komolyan venni ugyanis felesleges, hiszen ahhoz túlontúl nagy vonalakkal rajzol karaktereket és cselekményeket, könnyű kikapcsolódásra azonban tökéletes. Két hét múlva pedig máris itt a folytatás!
