zene: Angelo Badalamenti, David Lynch
kiadás éve: 1992
kiadó: Warner Bros.
játékidő: 56:10

"Egy olyan városban, mint Twin Peaks, senki sem ártatlan."

A közkedvelt tévésorozatok útja ma már nyílegyenesen vezet odáig, hogy az alkotók legalább tervszerűen elgondolkozzanak a mozifilm-változaton, de korábban ez nem volt még automatikusnak tekinthető. David Lynch Golden Globe-díjas "Twin Peaks"-ének sikere mindenesetre arra ösztönözte kreátorát, hogy két évvel később nagyobb formátumban is büszkélkedjen gyermekével. A "Twin Peaks - Tűz, jöjj velem!" Laura Palmer halálának előestéjén játszódik, és a sorozat bevezető részét már csak egy nejlonzsákban megért lány életének utolsó hetét mutatja be.

Bár az előzményfilm nem érte el széria népszerűségét, mégis egy olyan kiegészítésnek tekinthető, amely jócskán hozzáteszi a maga részét a televíziós előd mitológiájához. Üdvözölhetünk benne egy rakás régi szereplőt, akikről itt is kiderül egy és más - akad, akiről több is, mint azt szerettük volna. Az eredeti színészek is visszatértek (csak Lara Flynn Boyle szerepére jutott egy hasonmás), így a kép teljessé válhatott, ráadásul számos ismert név is felbukkant: Kiefer Sutherland, Chris Isaac, Harry Dean Stanton, és pár megmagyarázhatatlan perc erejéig David Bowie is erősíti a gárdát. Mellettük természetesen van vörös szoba (a benne létezőkkel együtt), és több különös teremtmény is garantálja az elképesztő pillanatokat. A sorozatból jól ismert kulcsfigura, Bob (Frank Silva) eleve nem egy barátságos alak, de Laurával való döbbenetesen hatásos első találkozója amellett, hogy bármely horrorfilmben helytállna, a film talán legfeledhetetlenebb része (érdekesség, hogy az 1995-ben elhunyt Silva nem is színész, hanem egy díszlettervező, aki már "A Dűne" óta Lynch stábjához tartozott, de a rendező csak a sorozat bevezető részének forgatásakor figyelt fel ördögi külsejére - úgy, hogy véletlenül lefilmezte).

A zeneszerző természetesen továbbra is maradt Angelo Badalamenti, aki ezúttal olyan score-t alkotott meg, ami összetettségben lepipálja azt is, amiből munkája eredetileg kiindult. Az ilyenkor kézenfekvő megoldás, azaz az eredeti témák leporolása, majd újrahasznosítása helyett nagyrészt új muzsikát komponált, ami ugyan tartalmaz témaazonosságokat, illetve utalásokat elődjére, de mindez a legcsekélyebb mértékben sem titulálható önismétlésnek, csak olyan megvalósításnak, aminek ismerős pontjait jólesően nyugtázza a hallgató. Erre utal, hogy az eredeti gitáros-szintis főtéma csak mintegy félórával a kezdő képsorok után csendül fel először a filmben, és már-már meghatónak nevezném, annyira hatásosan és váratlanul történik mindez. A lemezen ez egy kiváló montázs ("Girl Talk / Birds in Hell / Laura Palmer's Theme / Falling") végére került, ami tartalmaz egy melankolikus gitárzenét, Laura Palmer misztikus intermezzóját, és egy elmélázó zongorás etűdöt is.

Ha a sorozat zenéjét jazzes pillanatokban erősnek nevezzük, akkor a mozifilmére ez hatványozottan igaz. A mostani főtéma ("Theme from Twin Peaks - Fire Walk with Me") egy hallatlanul komor ballada bánatos trombitaszólóval, amit egy hangulatos vibfafonos-szaxofonos kompozíció követ ("The Pine Float"). Míg a mélázó "Don't Do Anything (I Wouldn't Do)"-ban a vibrafon egy zongorával duettezik, a "Moving Through Time"-nak játékos zongorafutama az erőssége. Helyet kap egy vokális jazz is: a "Sycamore Trees"-ben Jimmy Scott dalol - aki fekete énekesnőket idéző hangja ellenére férfi.

Két problémásabb track (egy alkalmi formáció, a Thought Gang előadásásában) viszi le az értékelést a maximum pontszámról, az alig meghatározható műfajú, talán valamiféle alternatív bluesként aposztrofálható "A Real Indication", és a többek közt rémült macska vinnyogását is bevető "The Black Dog Runs at Night". Mindkettőben Angelo Badalamenti vokálját hallhatjuk: az elsőben kiabálva és üvöltözve "énekel", a másodikban pedig a címet mantraként motyogja (utóbbi felvétel a film megnézését követően elviselhetőbbé válik, hiszen az egy igencsak bizarr jelenés alatt csendül fel, amihez keresve sem lehetne jobbat odailleszteni). E két húzósabb számban ütőshangszereken a szövegeiket jegyző David Lynch is közreműködik. Aki hallotta "Blue Bob" című, John Neff-fel közös gitáralbumát (melyen a borzasztó és a nem kifejezetten jó trackek váltogatják egymást), annak minden világos...

Lynch azért bedolgozott a hallgatóra jobban tekintettel lévő muzsikákba is: ilyen a zongorás-gitáros romantikázás, a "Best Friend" is. Bár eleinte túlzottan monotonnak tartottam egy másik szerzeményét, a brutális basszusú bluesos-countrys-elektromos gitáros "The Pink Room"-ot, a film megnézése után ez is a helyére került, és már kiváló hangulatúnak találom. Ráadásul ördögi ritmusai kimondottan ellenpontját képezik az ugyanazon helyszínen korábban felcsendülő angyali "Questions in a World of Blue"-nak, aminek énekese a moziváltozatban is szereplő, egyben elmaradhatatlan Julee Cruise.

Míg a sorozathoz a "Floating into the Night" című lemez Cruise-dalai lettek használva, addig a mozinál éppen fordított a helyzet: 1993-ban készült el az énekesnő "The Voice of Love" elnevezésű albuma, amin megtalálható a "Twin Peaks - Tűz, jöjj velem!" főtémája (dalszöveggel, "She Would Die for Love"-ként), a "Question in a World of Blue", valamint a tárgyalt lemezt záró, kétszintetizároros mennybemenetel, a "The Voice of Love" énekes verziója egyaránt. Julee Cruise mindkét CD-je nyugodtan ajánlható mindazoknak, akik szeretnének még jóval többet kapni e tipikus hangulatból, hiszen az összesen huszonegy dal a Twin Peaks-i repertoár jelentős kibővítésének felel meg, ami nem csoda, elvégre Badalamenti és Lynch szerezte mindegyik felvételt.

Az előzményfilm soundtrackje követi a filmbeli kronológiát, és a lemez csaknem minden elhangzó tételt tartalmaz. Egy kivétel akad: Luigi Cherubini stáblista alatti gyönyörű rekviemje valamilyen okoknál fogva lemaradt - a maradék viszont minden igényt kielégít. A feljebb taglalt két problémás szerzemény kivételével ugyanis egyértelműen még igényesebb és eredetibb, egyben összetettebb élményt garantáló aláfestésről beszélhetünk annál, mint amit a sorozat kapott, pedig ez nem kis szó. Ha a széria és a mozifilm filmzenei CD-inek kettőséhez ráadásul hozzákapcsoljuk a "Floating into the Night" és a "The Voice of Love" albumokat is, elmondhatjuk, hogy négyszer ötven percben szembesülhetünk a Twin Peaks lakóiban tomboló valamennyi érzéssel.