Már a Tomb Raidernél is fölmerült ez a probléma, de itt erősebb. Ha elkészítenek egy videojátékot, amely olyan, mintha film lenne, akkor vajon utólag vissza lehet-e filmesíteni az egészet? Meg főleg: van-e értelme?
Viszonylag gyakorlott Max Payne-esként kérdezem, mert két hetet elvacakoltam az életemből azzal, hogy a bőrzakós rendőr szerepében ugrottam, futottam, lőttem, eltaláltak, bevettem a fájdalomcsillapítókat, meghaltam, föltámadtam, és mire rájöttem, hogy a főgonoszt csak úgy lehet legyőzni, ha kilövöm a feje fölött a csillár tartószerkezetét, miközben ő dinamitkötegekkel hajigál... Nem is jöttem rá, kipuskáztam az internetről, különben még ma is az egeret markolásznám.
A Max Payne filmváltozatában elég pontosan adják vissza mindazt, ami a számítógépen zajlott. Itt is folyton esik az eső vagy a hó (sötét örömöcske, hogy egy ilyen költségvetésű filmhez sem tudnak rendes műhavat szerezni, ezt is elfújja a földön a szél), sötét a világ, a fények pislákolnak és a távolban sikoltoznak. Van bőrzakó, alatta valószínűtlen mennyiségű fegyver, lassítások, Mark Whalberg még a lábát is úgy húzza, ahogy a sebesült videohős, pedig esküszik, hogy ő maga soha nem játszott a finnek feltalálta játékkal. Még a küzdelmet hosszabbító fájdalomcsillapítót is sikerül úgy-ahogy a történetbe csempészni, meg az orosz akcentussal beszélő sötét erőket is, de mi értelme van az egésznek, ha passzívan kell bámulni a vásznat, nem lehet a gombot nyomni, nem én lövök, nem rám lőnek, nem én hajolok el a golyók elől.
Nincs bajom a lustasággal, de ne tessék helyettem lövöldözni. Nem azért, mert kéjes örömöt szerez a legalább közvetve saját kezűleg szétlőtt gonosz agyvelő, hanem mert nem tudom, mit nézzek a moziban. A Max Payne szereplői csak annyira kidolgozottak, amennyire egy játékhoz kell, a történet még vázlatosnak is csak jóindulattal nevezhető, értelmesnek vagy logikusnak pedig még jóindulattal sem, de annyi baj legyen: ha az ember gépfegyvertűzben áll, keveset gondolkodik azon, hogy most éppen ki lő rá és miért. De ha nem áll tűzben, csak másokat néz, akik ész nélkül rángatják a ravaszt, akkor sajnos van idő ezekre a kérdésekre is.
Tulajdonképpen kár a filmért. Mert formailag mégis film, Mark Whalberg jól hozza a kemény fiút, és nagyot puffan az ökle, Beau Bridges is szépen megvénült a csodálatos Baker fiúk óta, és vitathatatlanul profi a rendezés meg az operatőri munka. Acélszürke világ, amelybe csak a vérvörös hoz egy kis színt, hideg, kietlenség, beton. Az ember a film végén csak az életben maradókat sajnálja, akiknek még le kell húzni egy kis időt ilyen körülmények között is. Ez még akár üzenet is lehetne, ha volna a filmben vagy a film mögött valaki, aki üzen.
