Bevezetés a vámpírológiába
A vámpír, az emberi vérrel táplálkozó szörnyalak figurája már a történelem kezdete óta benne él az emberek tudatalattijában és az innen burjánzó babonákban, hiedelmekben. Alapja - mint annyi mindennek - az ismeretlentől való félelem lehet. Nem ismerjük a barlangokban, vagy a házak sötét padlásainak homályos zugaiban élő furcsa, éjszaka, tehát az emberektől éppen ellentétes ritmusban élő bőregereket. A tőlük való rettegésből fakadhat a napfényre szétfoszló, csak a sötétben élő vámpír figurája, sőt jellegzetes külső jegyei is, a halottsápadt bőr, a karikás szem, a denevér szárnyaira emlékeztető bő lebernyeg, és a legfőbb fegyver, az elülső két tűhegyes fog is, melyet az áldozat nyakába mélyesztve szívja ki a démon a számára egyedül éltetű nedűt, az emberi vért. A vámpír mítosza a kezdetektől hordoz valami mély erotikus felhangot is, hiszen a harapással és szívással járó táplálkozási módja technikailag szexuális előjáték, gyakorlatilag egy teljes aktus - a végén halállal (vö: a franciák kis halálnak (la petite mort) nevezik az orgazmust). Így nem meglepetés, hogy a legendákban rendszerint hamvas, fiatal szüzek esnek a vámpírok karjaiba (válnak Alkonyat-rajongóvá, hahaha), hogy jöhessen a szőke bátor ifjú, aki karót kalapácsoljon a démon mellébe, mint egyik hatásos ellenszert a halhatatlanság kiküszöbölésére, de egyszerűbb esetekben megteszi az ablak kitárása is, hadd végezze dolgát a hajnali napfény.
A vámpír figurájának van azonban történelmi alapja is, a havasalföldi Vlad 'Dracul' Tepes vajda személyében, aki a Drakula alakját ihlette - a mi Mátyásunk korában élt pogány vajda, mivel frusztrálta, hogy kétfelé, nekünk magyaroknak és másik oldalt, a törököknek is kellett adóznia, ezért népéből azok legvégsőbb tartalékait is kipasszírozta, még ha így vérük is veszett. Érdekes, hogy Drakula alakja Bram Stoker 1890 körül megjelent regényében már a valaha vérengző fenevadból szerencsétlen sorsú romantikus figurává vált, akinek sorsa a magány, az emberi vér fogyasztása pedig létfenntartás. Stoker regénye aztán divatba hozta újra a vámpír figuráját, amely a komor, horrorisztikus jelenésektől (Murnau, majd Herzog Nosferatuja, Lugosi Béla klasszikus Drakula-figurája, stb.) egészen a komédiáig, sőt paródiáig terjedt (Vámpírok bálja, Drakula halott és élvezi, stb.). A mormon vallású, írónőnek szemtelenül fiatal Stephenie Meyer nem várt óriási sikert arató regényfolyamában a vámpírok és emberek kapcsolatára helyezi a hangsúlyt, "lereszelte" az inkriminált tűhegyes fogakat (nyilán a szexibb mosoly kedvéért), és hosszan, nagyon hosszan, ábrándosan és mérhetetlenül szentimentálisan ecseteli Bella, az emberlány és Edward, a vámpírfiú szerelmét. Könnyzuhatag, émelyítő cukorszirup, néhány csepp vér.

Az első rész
A saga első része (Alkonyat) még hordozott valami érdekességet az átlag néző számára is, a veszélyes szerelem mindig érdekes, a sötétre hangolt dizájn akár trendi is lehet, az alkalmazott kurrens alternatív zenék, a Muse, Paramore és társaik adtak még valami plusz markáns élt a már kezdetekben is elég émelyítő, ráadásul kétségbeejtően kétdimenziós történethez, e második részben azonban végképp elszabadul a "pokol".

Se történet, se színészek, de még zene se
A második, Újhold alcímű részben tovább nyúlik Bella és Edward végtelen egymásra nézése, mellesleg új holdat csupán a film elején látunk. Viszont színesedik a paletta: a szó szoros értelemben véve is, de megjelenik egy új karaktercsoport a történetben, a vérfarkasok, potenciális ellenfeléül a meglehetősen arrogáns és nagyképű vámpíroknak, és hogy Bellának is legyen min őrlődnie 130 percen keresztül. Továbbá, a rajongóhadak is halk sikkantásokkal nyugtázhatják a vérfarkas-fiúk mértani pontosságú párhuzamosokkal és derékszögekkel szerkesztett hasizomzatát, látjuk is ezeket eleget. A sztori amúgy leírható néhány bővített mondatban, fogalmam sincs mit írt ezen Meyer könyvnyi méretben, a film is csak végtelenre nyújtott jelenetekben tudja kitölteni a hosszas vetítési időt. A szereplőkkel az égadta világon semmi más nem történik, mint elhagyják egymást, újra találkoznak, elhagyják egymást, újra találkoznak. Ha találkoznak, akkor hosszú percekig nézik egymást. Akik nem szeretik egymást, azok marakodnak, láthatatlan sebességgel. A vége pedig olyan banális, hogy én például lefejeltem az előttem lévő széket, de a rajongók is nevetésben törtek ki - ez a legpozitívabb a filmben, már, ha magunkon is nevetünk. Kristen Stewart (Bella) és Robert Pattinson (Edward) színészete a mélynek és végtelenül szomorúnak gondolt nézésben merül ki, arcuk mozdulatlan, testük csenevész. Belül viszont semmi nem zajlik, ám ezt támogatja az író Meyer és a rendező, Chris Weltz is. Csak Taylor Lautner (Jacob) kockahasának és természetellenesre polírozott vakító fogsorának örülhetünk. Beszélni senki nem tud a filmben, vagy nehezen artikulál a nagy-nagy szomorúságban, vagy hadar, mint aki heteken át amfetaminkúrán volt. De jellemábrázolás, karakterépítés, személyiségfejlődés nulla. A karakteres poprock zene sem szól már, csak valami műanyag izé, egy normális szám szólal meg a filmben, de azt is gyorsan kiveteti Bella, mert nincs hozzá kedve. Kínszenvedés volt számomra ez a jóval több mint két óra, ha a fele lett volna, akkor talán, nagy toleranciával elmegy. De így, vég nélkül? Dilettáns, olcsón hatásvadász, buta film ez, nem más, köze nincs a romantikához, szerelemhez, semmihez. Tessék olvasni/nézni inkább a Rómeó és Júliát, ha már romantikus szerelem.

Kinek ajánljuk?
- Mazochistáknak.
- Rajongóknak.

Kinek nem?
- Senkinek.


1/10